Rocketman
2019.06.05.

Életrajznak felületes, de musicalként pazar a popsztár mozija. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Alapvetően kétféle szuperhős létezik. Van, aki már eleve annak születik, mint Superman, és van, akit a kiegészítői tesznek azzá, mint Batmant. És ott van Rocketman, azaz Elton John, aki csodagyereknek született, de akkor vált szuperhőssé, amikor magára öltötte az extravagáns jelmezeit. Legalábbis ha hihetünk a róla szóló életrajzi filmnek, amely manapság divatos szuperhősös eredettörténetként meséli el, miként lett Reginald Dwightból Sir Elton John. Mert mi is kell egy jó eredettörténethez? Gyerekkori trauma (a civakodó és a kis Eltont súlyosan negligáló szülők), természetfeletti képesség (Eltonból úgy szakadnak ki a slágerek, mint másból a sóhajtás), a hős sötét énjét megtestesítő gonosz (a hedonista menedzser és aljas szerető John Reid), és pár emlékezetes tusakodás, amit Elton a saját lelkiismeretével ad elő.

Minden szép, flitteres és természetfeletti, amilyennek Eltont, a szupersztárt képzeljük. Nem túlzás, a Rocketmannek tényleg a fantasy a terepe. Ha Elton mennybe megy az első Los Angeles-i koncertjén, tényleg azt látjuk, hogy mennybe megy, felemelkedik ő is meg a közönség, és lebegnek önfeledten, míg hősünk laza rock and rollt, a Crocodile Rockot zongorázza. Máskor meg, ha padlót fog, tényleg mélyre merül, egészen a medence aljára, ahol a szuicid, szétdrogozott Elton néz farkasszemet a páréves, szeretethiányos Eltonnal, aki a címadó Rocket Mant énekli búvársisakkal a fején.

A Rocketmannek egészen vad ötletei vannak, amik messzire rugaszkodnak a valóságtól, de pont így jutnak el odáig, hogy megragadjanak valamit az Elton-jelenség lényegéből. Elsősorban az önironikus túlzást, azt, ahogy a nyíltan meleg popsztár lefordította a kikacsintós campet a rock nyelvére. Másodsorban pedig azt a túláradó érzelmességet és eufóriát, amely milliók szívébe lopta be Elton zenéjét. A Rocketman több lúdbőröztető pillanatot is egymásra polcol, amikor átfut rajtunk a lelkesedés, hogy igen, pont ilyen felemelő lehetett először hallani ’72-ben Elton sodró zongorajátékát, ledöbbenni az elképesztő jelmezein, és közelről figyelni egy szupersztár születését. Plusz: remek a film humora.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Kell ennél több egy színes-szagos rockmusicaltől? Természetesen nem. De a filmnek csak a felét adja ki ez a hollywoodi Made In Hungária. A másik fele: tipikus rockbiográfia, atipikusan sok csernusozással előadva. Minden klassz dalbetétet egy fárasztó lelkizés követ, amelyben kimondják – mit mondják, bömbölik –, amit elmondtak már dalban is. I Want Love – énekli a pici Elton, majd a kamasz, a felnőtt, a drogos, a józan, a rehabos és a popsztár Elton elismétli még félszázszor. Azt állítani, hogy a Rocketman szájbarágós, olyan finomkodás, ami nem illik egy énekeshez, aki előszeretettel lépett színpadra Anglia királynőjének vagy épp Donald kacsának öltözve.

Ezért mondjuk inkább azt, hogy ennél giccsesebb filmet még Hollywoodban is csak elvétve készítenek, és ez a giccs csak a színpadon áll jól Johnnak, a magánéletben nem. Mert ott nincs idézőjelbe téve, se művészetté fokozva, és így csak a vulgárpszichológiai közhelyek maradnak a zseniről, aki a szeretethiányból a piába, a piából a drogokba, a drogokból pedig majdnem a halálba menekül. És a haláltól még csak nem is a zene menti meg, hanem ezeknek a vulgárpszichológiai közhelyeknek a tudatosítása.

Sokan elmondták, legtöbbször a Rocketmant rendező Dexter Fletcher, aki Bryan Singer kirúgása után a Bohém rapszódiát is befejezte, hogy ez a film nem fogja elkendőzni főhősének nehéz természetét, durva drogozásait, vagy a homoszexualitását. Egyszóval bevállalósabb lesz, mint a Bohém rapszódia volt. Ne higgyünk neki: a Rocketmanben tényleg van önpusztítás és melegszex, de gyors montázsokba és lapos rockklisékbe csomagolva. Lehet, hogy Elton kibírhatatlanul tud viselkedni, de itt akkor is igaza van, ha éppen hisztizik, hiszen jogosan sértődik meg mindenkire, még dalszerzőpartnerére, a méltatlanul ritkán emlegetett Bernie Taupinra is, aki nem veszi észre, mikor lenne rá igazán szüksége Eltonnak.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A szupersztárt látjuk, nem az embert, az életrajzzal – legalábbis a közismert legendánál, a siker-drog-önpusztítás rock and rollos semmitmondásánál mélyebbre menő életrajzzal – a Rocketman adós marad. Ez leginkább a második félidőben válik feltűnővé, mert Elton filmje, mint a zenéje, egyre szentimentálisabb lesz. Lenyűgözően felszínes film a Rocketman, ezért akkor működik igazán, ha a felszínt kapargatja, és dúskál a külsőségekben, a hűen újraalkotott jelmezekben, a slágerek köré kanyarított klipbetétekben: Bennie and the Jets, The Bitch Is Back, Your Song, Saturday Night’s Alright for Fighting, Goodbye Yellow Brick Road, és még sorolhatnánk.

Jó pont, hogy Taren Egerton maga énekli a dalokat, és nem vall velük szégyent. De nem csak ezért nyújt erősebb alakítást, mint az Oscarral kitüntetett, de jobbára csak fogprotézissel játszó Rami Malek Freddie Mercuryként. Maleknek nem jutott más, mint hogy mozdulatról mozdulatra kopírozza a karizmatikus énekest a Youtube-videókról, Egerton viszont végre megmutathatja, milyen jó színész, és az érzelmek széles skáláját játszhatja el a magánytól a szerelmen át a teljes összeroppanásig, miközben szinte felszívódik a szerepében.

A Rocketman valóban jobb film a Bohém rapszódiánál, de nem azért, mert nem kendőzi el a hőse szexuális orientációját, vagy mert bármivel is karcosabban közelítene idoljához. Egész egyszerűen ötletesebb, és amikor nem kell az életrajzi adatokkal szöszölnie, hanem elmerülhet a szórakoztatóan túltolt musicalfantáziákban, akkor tényleg kicsattan a leleménytől. Ha milliárdos kasszasiker nem is, de kultfilm még biztosan lesz belőle.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2019