Makszim Gorkij: A mélyben / Örkény Színház
2019.06.02.

Bár akad, aki belehal a betegségébe vagy öngyilkos lesz, mégis kedélyes, már-már idilli az élet a maguk hibájából vagy a társadalom könyörtelen törvényei következtében lecsúszottak, italba menekülők, netán csak elvonulni akarók menedéktanyáján. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

Vannak olyan előadás-élmények, amelyek úgy beleégnek emlékezetünkbe, hogy hasonlítási pontként a darab évtizedekkel későbbi produkcióinak megítélésekor is ott élnek tudatunkban. Nekem ilyen például Az éjjeli menedékhely 1956-os Madách Színházbeli előadása. Ez volt az első találkozásom a darabbal, és Bozóky István rendezése, Dajka Margit, Kiss Manyi, Tolnay Klári, Psota Irén, Pécsi Sándor, Darvas Iván, Tímár József, Greguss Zoltán, Soós Imre s a többiek alakítása a reveláció erejével hatott tizennyolc éves énemre. Olyannyira, hogy az előadást vagy (a szünetekben belógva) csupán részleteit többször is megnéztem, s később az 1960-ban Szász Endre illusztrációival és Konrád György nagyszerű utószavával megjelent kötetet rongyosra olvastam. Akkor éreztem először, hogy nemcsak az alakítások nyűgöznek le külön-külön, hanem egységesen az együttes teljesítménye is, és ezen felül valami olyan nehezen megfogalmazható érzés kerít hatalmába, hogy az előadás azt fejezi ki, ami körülvesz, amiben élünk. Ez nem szavakban és tirádákban jelenik meg, hanem az egész légkörével és hangulatával. Később többször megéltem ezt a felemelő érzést – hogy csak a két legemlékezetesebbet említsem: Ács János Marat/Sade-ját Kaposváron és Ascher Tamás Három nővérét a Katonában.
 
Nagy Zsolt
Nagy Zsolt
Mivel az ötvenes-hatvanas években gyakorlatilag mindenki szegény és a körülményeinek kiszolgáltatottja volt, akkor elsődlegesen Gorkij szövegének etikája és filozófiája hatott a legerősebben. Az is, ahogy Pécsi Sándor rongyokba burkolt, vándorbottal járó öreg, ájtatos(kodó) Lukája vigaszt és reményt hoz mindenkinek, de még inkább a Greguss Zoltán megformálta iszákos Szatyin alakja, aki Luka hatására képes megfogalmazni azt, ami az akkori, a társadalmasítás kényszere következtében individualitását feladó vagy elfojtó nézőknek valamiféle erőt adhatott: „Az ember mindenért maga fizet, s ezért az ember – szabad! Csak az ember létezik, minden egyéb – csak az ő kezének és agyának alkotása! Em-ber! Ez gyönyörű! Ez büszkén hangzik! Tisztelni kell az embert!” 
 
Ez a hatás még működött a Madách Színház 1968-as előadásában is, ahol Ádám Ottó rendezésében Pécsi Sándor Lukája mellett Gábor Miklós játszotta Szatyint. Ekkor Pécsi már elvetette az öregapós szerepfelfogást, a rongyokat, a vándorbotot s más külsődleges eszközt, és erős, javakorabeli férfit formált, aki abban hisz s azt igyekszik mindenkivel elhitetni, hogy az ember boldogságra és nem szenvedésre született. Vele szemben Gábor is más Szatyint képviselt: ironikusat, kiábrándultat, akiben mégis ott bujkál a jobbra és nemesebbre való vágy.
 
Ekkoriban és még sokáig e két szereplő közötti ellenpontra hegyeződtek ki az előadások. Az ötvenes-hatvanas években az uralkodó ideológiához igazodva Szatyinból „pozitív hőst” próbáltak kreálni, később viszont jobban előtérbe került Luka, például 1979-ben a Nemzeti Színház Zsámbéki Gábor rendezte előadásában Kállai Ferenc. Majd egyre inkább hárompólusossá vált a rendezői megközelítés: felértékelődött a cinikus és kiábrándult Bubnov alakja is. Ebbe a vonulatba sorolható Ascher Tamás első, 1993-as kaposvári Menedékhely-rendezése, amelynek díszletét ugyanúgy Khell Zsolt tervezte, miként az Örkény Színház mostani bemutatójáét. 
 
Znamenák István, Patkós Márton
Znamenák István, Patkós Márton
Ott is, itt is valamiféle ipari létesítményre emlékeztető, fémes, rideg, hideg és kietlen közegbe kerül a játék. Akkor is, most is az aprólékos, minden nüanszra figyelő, míves együttes teljesítmény jellemezte és jellemzi Ascher rendezését. A korabeli kritikák által is megerősített emlékeim szerint a több mint negyed százada készült kaposvári produkcióban a mélyen és érzékenyen elemzett Gorkij-szövegből született szituációk, az alakok közötti viszonyok kidolgozottsága fogta meg a nézőket. Nem kellettek különleges rendezői trouvaille-ok, látványos hatáselemek, mert a szereplők kapcsolatait átszövő és meghatározó „szerves élet” (ahogy ezt a jelenséget Harag György nevezte) mindennél többet mondott el az emberi kiszolgáltatottságról, magányról és egymásra utaltságról, s mindenekelőtt a sorsuk jobbra fordulásába vetett hitre, a törődésre és a szeretetre való vágyról. Akkor a kaposvári társulat nagyon egységes és jó színvonalú volt, tele nagyszerű színészekkel, így nem csoda, hogy minden szerep egy-egy önálló lélektani tanulmány lett, s ezek összessége lelkiismeretébresztő művészi vádiratnak hatott a már akkor növekvő és egyre látványosabban megmutatkozó szegénység és társadalmi lecsúszottság ellen.
 
Ugyanezeket az elismerő szavakat lehet elmondani az Örkény Színházban látható előadásról is. Ezúttal is kitűnő a társulat, és Ascher nemcsak közismerten nagyszerű elemzőkészségét csillogtatja, hanem a fiatal és idősebb színészekből egységes, magas színvonalú alkotóközösséget kovácsol. 
 
Vajda Milán
Vajda Milán
Khell Zsolt a viszonylag kis színpadot horizontálisan és vertikálisan úgy osztja be, hogy mindenkinek jut egy zug, ahol meghúzhatja magát. Vászkának (Patkós Márton) és Násztyának (Kerekes Éva) elkülönített helye van, a többiek úgy fekszenek, mint egy tömegszálláson. Az előadás elszakad az orosz miliőtől, s az alakokat Szlávik Juli olyan ruhákba öltözteti, amelyek egy turkálóból vagy a színház Secondhand című előadásából is összeszedegethetők. A titokzatos jövevény, Luka különböző árnyalatú kék öltözéke (az atlétatrikótól az ingen, nadrágon át a pulóveréig) egyenesen elegánsnak mondható. (Ascher Tamás hívta fel a figyelmemet arra, hogy írás közben jobban bíztam a színház honlapján közölt képnek, mint az előadás-élményemnek, pedig Gálffi László jelmeze a főpróbán viselthez képest a bemutatón már más volt:  "világosbarna, nyűtt dzseki, kopott fekete kabát, fekete trikó".)
p.p1 {margin: 0.0px 0.0px 0.0px 0.0px; font: 12.0px 'Helvetica Neue'}
 
Nem a társadalomból kilökött vagy kizuhant egyedek élnek ezen a szálláson, vagy ha igen, csak mérsékelten bánkódnak sorsukon. Jól elvannak egymás között, még ha időnként veszekednek is kicsit, vagy zsörtölődnek, amiért például Klescs (Dóra Béla), a lakatos zajong a kalapácsával, a felesége, Anna (Kókai Tünde) meg köhög, egyre köhög egészen a haláláig. S hiába történik itt gyilkosság meg öngyilkosság, amíg van ital, az élet még a mélyben is elviselhető, sőt kellemesnek érezhető. Márpedig ital, az mindig van.
 
Csehovi hangulatú lett Gorkij darabja. Tompítottak az összetűzések – például Kosztiljov (Znamenák István) és Vaszilisza (Hámori Gabriella) meg Vászka között –, nem okoznak különösebb traumát a tragédiák – mint Natasa (Zsigmond Emőke) kínzása és megsebesítése –, a lakók békésen sztorizgatnak, okoskodnak, sőt egyes epizódok vagy figurák kifejezetten humorosak (Násztya magánszámmá terebélyesedő álmodozása, a Báró szüntelen nemiszerv-fogdosása és ruhájába nyúlkálva testének hűsítő-fertőtlenítő beporozása). Ebben a közegben mintha nem lenne igazán szükség Luka vigaszára.
 
Hámori Gabriella. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Hámori Gabriella. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Ezeken a kereteken belül a színészek mind remek portrékat rajzolnak. Nemcsak Ascher foglalkozott másodszor a művel, több színész már játszott a darab korábbi előadásaiban. Gálffi László 1988-ban Báró volt (Vígszínház), most Luka. Kerüli a szerepre rakódott előadáshagyományokat, a hazudozó csalót vagy az okoskodót éppen úgy, mint a prófétát. Az ő Lukája figyel, s gazdag élettapasztalatával gyorsan felismeri, kinek mi a baja, hol milyen bonyodalmak érnek. Mindenekelőtt empatikus. Tudja, mikor kinek mit kell mondania ahhoz, hogy az illetőt kibillentse pillanatnyi állapotából. 
 
Vajda Milán 2005-ben Egerben Szatyint alakította (ez volt a szerepe apjának, Vajda Lászlónak is a Nemzeti Színház 1979-es előadásában), most Bubnovot. Játékában a munkanélkülivé lett varga – akinek tenyeréről a cserzőlé is lekopott már – Szatyinnal és Lukával egyenrangú, fontos és hangadó tagja a lenti társadalomnak. Egyedül ő ad hangot társadalmi elégedetlenségének, de elkeseredettsége leginkább cinikus vagy anarchista szitkozódásba torkollik. 
 
Csuja Imre Szatyinban főleg az adott helyzettel élni tudó, ezt a helyzetet kihasználó alakot ábrázolja, aki a többieknél többet látott és tanult – ez ad neki fölényt és rokonítja némileg Lukával. A színész nem hangsúlyozza túl azt a változást, ami az előadások többségénél Szatyin magatartásában és a többiek között elfoglalt pozíciójában Luka távoztával be szokott következni, s aminek látványos jele nagy monológjának szállóigévé vált mondataiban („Tisztelni kell az embert… nem sajnálni!”) csúcsosodik. Viszont beszédes az a csoportkép, amikor a mellé kuporodó Színészt (Nagy Zsolt), Bárót (Polgár Csaba) és Násztyát karjával magához húzza, s műanyag bögréjüket kézbe véve így folytatják az ívást.
 
Ezt a képet és az egész előadást látva a néző azzal az érzéssel mehet haza, hogy a színház jóvoltából szembesült egy olyan problémával, amivel ugyan nap mint nap találkozik, de lám, nem is olyan tragikus a helyzet. Természetesen nem annak demagóg felvetéséről van szó, hogy A mélyben miért nem foglalkozik direktebben, akár dokumentarista nyíltsággal az utcán meghúzódó vagy az emberhez alig méltó körülményeket biztosító tömegszállásokba kényszerülő hajléktalanok helyzetével, hiszen egy műalkotásnak nem feltétlenül ez a feladata. S a probléma ennél sokkal tágabb, mert a társadalomból való kirekesztődés, a lecsúszás nem csak az utcára kerülteket sújtja. Tehát a színháznak a mindennapok realitásán felülemelkedve lehet és kell e problémakör általános emberi dimenzióira irányítania a figyelmet. Mégis eltűnődöm: ha egy színház ma ezt a drámát mutatja be, akkor az előadás miért nem nyugtalanít, miért nem háborít fel, miért nem lesz kicsit rossz a lelkiismeretem a látottaktól. 
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.