Ralph Brewster: Hontalanul Budapesten, 1940–1944
2019.06.04.

Ralph Brewster, az Olaszországban született amerikai fiatalember közel négy éven át él, bujkál a háborús Budapesten. Sorsa egyebek közt megmutatja, hogy az ember nem jódolgában bolyong hontalanul a világban. SCHILLER ERZSÉBET ISMERTETŐJE.

Budapest és a borítófotó miatt vettem a kezembe a könyvet. A fénykép egy nyüzsgő belvárosi járdát mutat, jobboldalán hirdetőoszloppal, azon koncertplakáttal: kivehető rajta, hogy 1942-t írunk, és március 22-én a Budapesti Ének- és Zenekaregyesület Lichtenberg Emil vezényletével Bach János passióját fogja előadni. Ralph Brewsternek, a könyv szerzőjének és főszereplőjének meghatározó élménye és a háborús Budapesten is visszatérő motívuma a klasszikus zene, ő maga is kiválóan zongorázott.
 
Ralph Brewster amerikai fiatalember, aki véletlenül Olaszországban született, és bár alig élt ott, kizárólag olasz állampolgársággal rendelkezett. Nem sikerült amerikai papírokat szereznie, pedig családja a legrégebbi amerikai bevándorlók között volt, egyik felmenőjéről nevezték el a Brewster-öblöt. A háború kitörése után olasz állampolgárként nem léphette át az Olaszországgal hadban álló USA határait. A legkevésbé viszont Olaszországba volt kedve menni, ahol besorozták volna. Magyarországon már járt korábban, és jó ötletnek tűnt, hogy Budapesten várja ki a háború végét. Majdnem így történt, nem sokkal Budapest ostroma előtt indult el Olaszország felé. De addig, majdnem négy éven át, rettenetes kalandokat, izgalmakat élt át itt, ugyanakkor szinte békebeli, kiszámítható napokat is. A papírjai többnyire nem voltak rendben, egyszer ki is toloncolták Szlovákiába – ezzel a jelenettel kezdődik a könyv –, de szlovák vízuma sem volt, ezért nem lehetett áttenni a határon. Visszaszökött Pestre. Sokszor hónapokon át nem tudta, hol fog aludni, naponta váltogatni kellett a rejtekhelyeit. Ha jó volt az idő, gyakran valamelyik budai erdőben éjszakázott. Aztán segítséggel papírokhoz jutott, ideig-óráig lehetett bejelentett lakhelye, majd újból bujkálásra kényszerült.
 

„Az nem megy manapság, hogy az ember fittyet hány a háborúra, csak éli a normális életét.” Ez a mondat ebben a formában a főhős ismerősi-baráti köréhez tartozó német náci szájából hangzik el, aki arra utal, hogy Brewster jobban tenné, ha „haza” menne Olaszországba, és beállna a hadseregbe. Ehhez hasonló gondolatokkal számtalanszor szembesítik Brewstert, többen úgy gondolják, hogy „teljesítenie kell a kötelességét”. Az amerikai fiatalember is pontosan tudja, hogy nem függetlenítheti magát a háborútól, de következetes antifasisztaként Mussolini oldalán semmiképp nem akar részt venni benne. Azért érkezett Budapestre, mert 1940-ben úgy tűnt, hogy Magyarország a béke szigete a németek által megszállt Európában. Itteni életének kezdetétől fogva tanított angolt, és professzionálisan foglalkozott asztrológiával (a horoszkópja sokszor befolyásolta döntéseit, másokról formált véleményében is fontos szerepet játszott, milyen jegyben születtek). Egyéb pénzkereső tevékenységéről nem számol be, ezekről is alig. Mert ennél és látszólag mindennél fontosabbak a barátok, az ismerősök – és nem csak azért, mert tőlük várt segítséget. Brewster életveszélyes helyzetéből fakadó rettegését – a nappalok leírásában legalábbis – háttérbe szorította az, hogy élni akarta a maga teljességében a fővárosi és időnként a vidéki életet. Komolyan érdekelték az őt körülvevő emberek, Budapest és lakói – nem mellesleg jól megtanult magyarul is –, lételeme volt a társasági élet és a zene. 1942–43-ban rendszeresen járt az Operába és a Zeneakadémiára, akár hetente többször is. Öreg pestieket meghazudtoló hely- és helyzetismerettel jutott be előadásokra akkor is, ha minden jegy elkelt – és ha éppen erősen tarthatott attól, hogy a Mesterdalnokok hallgatása közben valaki felismeri és feljelenti.
 
Brewster békeidőben is szerette Budapestet, ráérzett a város ízére, a háború idején pedig a már bombázott Európa utolsó szigetének látta. Otthonosan mozgott a budapesti utcákon, a koncerttermekben, könyvesboltokban, parkokban, eszpresszókban, éttermekben, kávéházakban, trafikokban, fürdőkben és számtalan magánlakásban, villában, arisztokrata palotában. Tapasztalatai szerint a teljes jogú polgárok számára Budapest élhető város maradt, legalábbis igyekezett ezt mutatni a német megszállásig, a komolyabb bombázásokig, de még a nyilas hatalomátvétel után is ezt a képet próbálta sugallni.
 
Brewster barátai és ismerősei a magyar társadalom legkülönfélébb rétegeiből származtak, gondolkodásmódjuk és politikai nézeteik rendkívül széles palettán helyezkedtek el. Voltak köztük művészek, gazdag arisztokraták, csavargók és üldözött zsidók, de ott voltak üldözőik is. Még egy homoszexuális társaságot is ismert. Valószínűleg Brewster megnyerő egyéniségének köszönhető, hogy közvetlenül senki nem akarta bántani, feljelenteni, leleplezni, még azok sem, akik kémnek tartották. Pedig ismerősei között voltak számosan náci érzelműek is, akik Hitler győzelmét remélték és hitték. Brewster maga is értetlenkedik, milyen sok emberről derül ki, hogy „nácibarát”. 
 
Az egyik fejezetben a magyar arisztokrácia kétségbeesett végóráit jeleníti meg. Egy Szombathely melletti birtokon, annak ellenére, hogy nem volt számukra kétséges, az orosz hadsereg napokon belül a környékre ér, megtartották a szokásos évi vadászatot – mindenki tudta, hogy utoljára.
 
Brewster ismerősei, barátai közül három különösen említésre méltó. Az egyik Lengyel Balázs, aki miközben zsidó barátait bújtatta, Brewsternek is hűséges támogatója volt. (Lengyel Balázs a könyv angliai megjelenése után, 1987-ban írt róla egy esszét Angol tanú címmel, amelyben többek között a saját családjának szerepét is megemlíti Brewster pesti életében.) A másik Rácz Aladár, aki külön fejezetet is kapott a könyvben, és akinek muzsikusi nagyságával a szerző is tisztában volt. Rácz Aladár egy darabig feleségével, a svájci Yvonne-nal együtt befogadta a bujkáló olasz-amerikait, de aztán veszélyesnek ítélve a helyzetet, ajtót mutatott neki. Brewster a legtöbbet Cavallier Józsefnek köszönhetett – mint oly sokan mások is, akiknek védelemre volt szükségük a háború idején –, ő hozta ki egy ízben a börtönből és szerzett neki hivatalos munkát és papírokat, majd az ő segítségével tudta elhagyni a fővárost 1944 őszén.
 
Csak az S. H. monogrammal jegyzett Epilógusból tudjuk meg, pontosan mi történt Brewsterrel Olaszországban a háború legvégén – a regény ugyanis csonka maradt. Brewster nem tartozik az elsőrangú szépírók közé, ugyanakkor az olvasót nemcsak a kalandregénybe (is) illő történet sodorja magával, hanem az elbeszélő lankadatlan kíváncsisága is a környezete, az emberek iránt. (Az Éder Katalin által összeállított jegyzetek sokban segítik az olvasót a tájékozódásban, így az olvasásban is. Utóbbit kicsit gátolja a méltatlanul sok nyomdai hiba.)
 
Üldöztetések túlélőit általában ügyes, talpraesett embernek képzeljük, akinek a szerencse és esetleg mások segítőkészsége a kezére játszik. Brewster esetében ugyancsak láthatjuk a csillagok szerencsés állását (asztrológusról van szó), de ő rendelkezett még egy fontos képességgel: tudott kérni – számos barátjától, ismerősétől, tanítványától, alkalmi beszélgetőtársától, egyszóval bárkitől, aki az útjába akadt. A főhősnek ez a jól alkalmazott képessége ráébresztheti az olvasót, milyen sok múlik azon, aki kéri a segítséget, és hogy mennyi megértést igényel mindhárom fél: aki kéri, aki adja és az is, aki megtagadja a segítséget. Ennek a világjáró fiatalembernek a sorsa azt is mutatja, hogy az ember nem jódolgában bolyong hontalanul, nem kalandvágyból bujkál. A menekülés – még a reményteljes pillanatokban is – az egyik legnagyobb szörnyűség, ami történhet az emberrel.
Szerző:  Ralph Brewster,  Cím:  Hontalanul Budapesten,  Fordító:  Veres Mátyás,  Kiadó:  Corvina,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  341 ,  Ár:  3490 Ft