Az Óbudai Danubia Zenekar a BMC-ben
2019.05.20.

Az Óbudai Danubia Zenekar évadzáró Zeneszalonja George Sand személye és szalonja köré csoportosítva adott zenei és történeti portrét a 19. század három igen jelentős zeneszerző- és előadóművész-egyéniségéről. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Név szerint Ignaz Moscheles, Fryderyk Chopin és Liszt Ferenc volt ez a három nagy muzsikus, akik egyébként tőle függetlenül is páronként intenzív zenei és személyes kapcsolatokat tartottak fenn. Ahogyan Eckhardt Gábor az est kezdő aktusaként talpig frakkban és cilinderben, szivarozást imitálva megjelent a pódiumon, őt tulajdonképpen akár a férfias allűrjeivel feltűnő írónő, akár Moscheles megtestesítőjének is tarthattuk – mint ahogyan a maga módján Moscheles is ugyanúgy a szárnya alá vette a két, nála jó fél nemzedékkel fiatalabb zseniális zenészt, ahogyan George Sand. (No, Chopin esetében azért mégsem teljesen ugyanúgy.)

Eckhardt Gábor
Eckhardt Gábor
Eckhardt Gábort nem először látom ilyen ifjúságikoncert-műsorvezetői szerepben, és egyre virtuózabban, tehetségesen csinálja; Kovács Sándorral, Mácsai Jánossal, Fazekas Gergellyel együtt az abszolút élvonalat képviseli. Persze mindannyiuknak van igen komoly egyéb hivatása is. Eckhardt – közülük az egyetlen, aki nem zenetörténész, hanem előadóművész-tanár – annyiban is külön egyéniség, hogy nem csupán a mondanivalója érdekfeszítő és megvilágító erejű és egyben szórakoztató, nemcsak a bemutatott képanyag eredeti és emlékezetes, hanem kitűnően és kedvvel játszik szerepeket, bújik bele a múlt nagyjainak bőrébe, majd onnan vissza megint a sajátjába.

Ebben az izgalmas és rendhagyó programban minden ifjúsági volt: az Óbudai Danubia Zenekar (amely nevében már nem ifjúsági, de a tagsága továbbra is üdítően fiatal), a célközönség, s a szólista-közreműködők túlnyomó része, valamint a felkért karmester is. Sőt, a hangverseny egyik, dicséretes célja éppen az volt, hogy fellépési lehetőséget biztosítson még tanulmányaikat folytató, különösen ígéretes tehetségű fiataloknak.

Mindezeket a célokat a következő műsor szolgálta: Moscheles igen figyelemreméltó, klasszikus fegyelmű, op. 47-es, Esz-dúr négykezes „Grand sonate”-ja Rozsonits Ildikó és Nagy Anna előadásában; azután Liszt 104. Petrarca-szonettje („Pace non trovo”), majd Chopin Witwicki szövegére írott dalai közül háromnak a Liszttől származó átirata csendült fel Magyar Valentin előadásában. (Mindhárom ifjú művész a Zeneakadémia különleges tehetségekkel foglalkozó osztályában tűnt fel, vagy még most is oda jár.) A szünet után pedig Chopin e-moll zongoraversenyét játszotta el a zenekar Sódzsi Haragucsinak, a mesterdiplomáját Budapesten megszerző fiatal japán karmesternek a vezényletével, Érdi Tamás szólójával.

Az egész hangverseny azzal a meglepő élménnyel szolgált, hogy csupa érett produkciót hallottunk, korántsem csupán oroszlánkörmöket mutattak meg nekünk. Ha csupán azt a hallatlan fegyelmet, precizitást, magasrendű egymásra figyelést vennénk tekintetbe, amelyről Rozsonits Ildikó és Nagy Anna a nagyszabású Moscheles-szonátatételben tanúságot tett, joggal beszélnénk kiérlelt teljesítményről. Magyar Valentin Liszt-játéka talán még emlékezetesebb – vagy inkább még individuálisabb – benyomást tett a hallgatókra. A kifogástalan technikához és az előadás példás fegyelméhez, alapvető karcsúságához ő líraiságot, szépen formált dallamíveket, vagy éppen baljós színeket és az utolsó, az Erlkönigre emlékeztető dalban pompás viharjelenetet mutatott be. Érdemes rá a jövőben is odafigyelnünk.

Érdi Tamás
Érdi Tamás
Az e-moll zongoraverseny jellemzője a szólóhangszer briliáns stílusa, amelyhez az előzékenyen háttérbe húzódó zenekar többnyire csupán kíséretet szolgáltat. Ezt a kényes helyzetet Haragucsi virtuóz módon tudta kezelni: tért adott a szólistának arra, hogy a középpontba kerüljön, és elbűvölje a hallgatót játékának expresszivitásával és sziporkázásával, de a be- és átvezető szakaszokban mégis felszabadultan hömpölygött-kanyargott a zenekar vezénylete alatt. Rokonszenves volt, hogy a kivitelezés nüanszaira is kiterjedő figyelme ellenére vezénylése került mindenfajta külsőséget: póztalanul egyszerű volt, ám mégis szuggesztív és kifejező. Frazeálása rendkívül világos és plasztikus volt, mindemellett a zenei élmény meghatározó eleme a nyugalom volt.

Zenekar és karmestere ugyanakkor nagyszerűen megértette egymást a szólistával, Érdi Tamással. Érdi egyik fő előadói erénye a hang szépsége és árnyalatgazdagsága a lassú tétel varázslatos atmoszférájától a szökőkútszerű sziporkázásig. Játékát ugyanakkor rendkívüli szabadság jellemzi, mármint az a falta érzés, hogy az idő végtelenül hajlékony szalag, és kiválóan alkalmas egy-egy szívdobbanás, megtorpanás, mindenfajta lelki folyamat érzékeltetésére, a pillanat ihlete szerint.

A megkapó lírai pillanatok mellett Érdi Tamás gazdag interpretációjának részét képezték a zenében meglelt erőteljes, férfias gesztusok is, amelyek helyénként már-már robusztusnak hatottak – meggyőzően cáfolva Chopin, a feminin alkatú, mindig halkszavú poéta leszűkítő portréját. Emlékezetes, gondolatébresztő, jelentékeny előadás volt.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Budapest Music Center,  Időpont:  2019. május 10.