Interjú Trokán Péterrel
2019.06.06.

Trokán Péter akkor szokott szerződést bontani, ha úgy érzi, a színház, ahol dolgozik, a munkahelyévé kezd válni. Pályája során így megfordult a Nemzetiben, több vidéki színházban, az országos népszerűséget pedig a Szomszédok című sorozat szerezte meg számára. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Trokán Péter: Pályakezdőként Kecskemétre szerződtem – ez volt életem legnagyobb szerencséje. Radó Vilmos volt az igazgató, aki régi színházi családból származott. Klasszikus színházat csinált, és én azt a romantikus színházi életet kaptam indulásképpen, amire mindig vágytam. Aztán odaszerződött  Ruszt József, aki szintén fantasztikus pali volt, úgyhogy első pillanattól otthonunk lett a színház. Nyolc évig játszottam ott, de alig ismertem valamit a városból, mert állandóan a színházban voltunk. A legelső pillanattól ebben a családias színházi létben éltem, később is mindig ezt kerestem. Jöttem-mentem a színházak között, voltam a Nemzeti Színházban, a József Attilában, nem is játszottam rosszakat, de munkahely lett, mentem is tovább. Sopronban és Veszprémben is találtam valamit ebből a hangulatból, aztán jött újra a Nemzeti és Szombathely Jordánnal, aki 45 éve a barátom. Fantasztikus évek voltak. Ruszttól tanultam, hogy egy színésznek tíz év után el kell menni egy színházból, mert amikor már egymás lábszagát is ismerjük, az nem jó. Arra nagyon büszke vagyok, hogy közösen tettük a szombathelyi színházat olyanná, amilyen lett, hiszen az alapítók közé tartozom. Én voltam a legidősebb színész, körbevettek a fiatalok. Olyan volt, mint kezdőként a Nemzeti stúdiójában, amikor előadás után a Kállai vagy az Avar a büfében megkínált bennünket fehérdobozos Kent cigarettával. Ez óriási dolog volt, mert csak Fecskét lehetett kapni, vagy Symphoniát – a szombathelyi társulati lét is nagyon sokat adott nekem.
 
Revizor: Mennyire viselte meg a társulatot az igazgatóválasztási botrány, ami Jordán kinevezését megelőzte? Erodálódott a társulat vagy inkább összehozta a közösséget még jobban?
 
Trokán Péter
Trokán Péter
TP: Ez nagyon kemény, nem várt, övön aluli ütés volt Jordánnal szemben, amit ő kénytelen volt eltűrni az elmúlt két évben. Biztosan nem tudtam volna végigcsinálni, amit ő, pedig én fizikailag jobb kondícióban vagyok. Olyan súlyok kerültek rá, amit én nem tudtam volna elviselni. Láttuk rajta, hogy fáradt, de valahogy kimászott belőle, és most fantasztikus lendülettel dolgozik megint. Ami miatt erodálódott a társulat - de lehet, hogy ez nem is jó szó erre -, hogy hatan elszerződtek. Ha túl jó a társulat, elviszik a színészeket. Tamás soha senkit nem tart vissza, azt mondja, ha valakit hívnak, menni kell, főleg ha nem is akármilyen színházakról van szó. Most újra jöttek fiatalok, van egy újrakezdés, és valószínűleg ez így van jól.
 
R: Színészként mit gondol arról, hogy a politika ennyire beleszól a kultúrába?
 
TP: A politika mindig benne volt a kultúrában, gondoljon csak az Aczél-korszakra, nem lehetett akármit bemutatni. Most olvasgatom Ruszt írásait – Forgách András szerkesztésében jelent meg hat kötet -, van az egyikben egy Páskándihoz írt levél, hogy bemutatná a darabját, de várja a minisztériumból az engedélyeztetést. Nyakig benne voltunk a politikában. Persze az más volt, mert mindenki tudta, hogy miben élünk. A színház volt az egyetlen, ami kicsit belecsipkedhetett a politikába - nagyon büszkék is voltunk erre. Mondjuk ki, kultúrterror volt, amiben persze voltak lazulások, de alapvetően megvoltak a határok.
 
R: Ez igaz, csak közben volt egy rendszerváltás…
 
TP: Arra gondol, hogy a színházigazgatók kinevezésébe beleszól a politika? Mikor nem szólt bele? Sok minden nem változott, csak különböző pólusok lettek, és minden oldal mást akar.
 
R: Érdekli a politika egyébként?
 
TP: Nem nagyon. Én azt szoktam mondani, hogy egy délelőttre vagyok aktív politikus, amikor elmegyek szavazni. Persze elmehetek tüntetni éppen, ha az párt, akire szavaztam, nem azt csinálja, amit ígért.
 
R: És elmegy tüntetni?
 
TP: Nem, az nem az én műfajom. Megnézem a neten a különböző szemléletű cikkeket, sőt inkább csak címeket, aztán vagy elolvasom, vagy nem. Pontosan tudom, mi van bennük, összerakom a magam igazságát. Vagy legalábbis próbálom. Jordán még a Nemzetiben 2006-ban, amikor elég feszült volt a helyzet, akart egy „miniszterelnöki vitát” rendezni, Hollósi Frici lett volna a baloldal, Szarvas Józsi a jobboldal jelöltje. De aztán végül nem lett belőle semmi. Pedig érdekes lett volna. Pont az jutott eszembe, hogy valahogy átalakult még a humor is, amivel valaha elviseltünk mindent, az is elüzletiesedett - régen lehetett jókat röhögni. Pedig most egyre több lehetősége van a színészeknek is, a színház mellett vannak filmek, újra vannak sorozatok, mégis csak panaszkodunk. 
 
R: Annak idején önt is egy sorozat tette országosan ismertté, a Szomszédokban Szelényi Jánost, az erdészt alakította. 
 
Jordán Tamás és Trokán Péter a Sose lehet tudni című előadásban. Fotó: Mészáros Zsolt
Jordán Tamás és Trokán Péter a Sose lehet tudni című előadásban. Fotó: Mészáros Zsolt
TP: Persze, akkor csak az volt. Előtte, a hatvanas évek elején a filmek voltak fontosak, például az Esős vasárnapban benne volt a legendás Pártos-osztály és Mécs Károly, aztán néhány hét múlva egy ország tudta, ki Tordai Teri, Béres Ilona, Halász Judit és a többiek. Fantasztikus népszerűséget adott.  Az ismertséget a színészek számára vagy a film adja meg vagy a televíziós sorozat. Hogy miért volt a Szomszédoknak akkora sikere, illetve van a mai napig, arra vannak teóriák, és én is gondolok róla valamit, de valójában megfejthetetlen. Az biztos, hogy Horváth Ádám megtalálta a megfelelő szerepekhez a megfelelő színészeket. Egy olyan sorozatot, amely Komlós Jucival és Zenthe Ferenccel kezdődött, nem lehet nem szeretni. A mai napig büszke vagyok rá, hogy Ádám engem is megtalált, biztos másképpen alakult volna a pályám, ha nem így történik. A Szomszédok azt adta, ami a színésznek az egyik legnagyobb ajándék: a népszerűséget. Sose higgyen annak a színésznek, aki azt mondja magának, hogy zavarja a népszerűség, mert az mórikálja magát. 

R: Az ország Szelényi Jánosként ismerte. Ennek hátránya nem volt?
 
TP: Dehogynem, 13 évig be sem tehettük a lábunkat a filmgyárba, mert el volt használva az arcunk. Meg egy sorozat amúgy is „ciki” volt. Emlékszem, Kulka János mennyit vívódott, hogy Kaposvárról, ami akkor szakmai fénykorát élte, hogyan vállaljon el egy szerepet egy teleregényben. A sorozat szónak is volt némi degradáló jellege.
 
R: Néhány hete érdemes művész lett, ilyenkor összegez?
 
TP: Persze, ráadásul ötven éve vagyok a pályán, ilyenkor az ember elgondolkodik. Most amúgy is pörgetem magamban vissza az éveket, egy barátommal dolgozunk egy sűrített naplófélén, elég érdekes visszaidézni dolgokat. Gondolkodom azon is, hogy kellene írni valamit a vidéki és a pesti színészi élet különbözőségéről. Annak idején kötelező volt néhány évet vidéken tölteni, akkor azt gondoltuk, hogy majd összeérnek a dolgok, de nem. Érdekes lenne végigelemezni, hogy miért nem. Majd ha igazi nyugdíjas leszek, lehet, hogy rászánom magam, nagyon tanulságos lenne. Kaposvár kapcsán beszélgettünk egyszer erről, valaki azt mondta, hogy lám, ledőlt a fal a vidéki és pesti színházi élet között. Igen, válaszolt a Ruszt, de a téglák ránk estek, a vidéki oldalra.