Baráti Kristóf és Kelemen Barnabás koncertje / Zeneakadémia
2019.05.09.

Baráti Kristóf és Kelemen Barnabás „ikercsillagok, akiknek közös fellépése nemcsak esemény-, de bízvást ünnepszámba is vehető” – írta, szívemből szólva, a két művész (és kísérőjük, Megumi Hashiba) által adott május 1-ji zeneakadémiai koncert műsorfüzetének szerzője. Két dolgot érdemes ehhez már elöljáróban hozzátenni. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Az egyik az, hogy bármilyen felfokozott várakozás övezte is a hangversenyt, az nemhogy csalódást nem okozott, hanem sok tekintetben váratlan többlet-élménnyel is szolgált. Hogy milyennel, azt az alábbiakban igyekszem érzékeltetni. A másik előrebocsátandó az, hogy ilyen (nemzetközi szinten is rendkívül sikeres) sztárművészek – magyarán: potenciális vetélytársak – főszabály szerint nemhogy nem szívesen, de egyáltalán nem szoktak együtt fellépni. Híres hegedűs híres zongoristával persze igen, vagy neves énekes neves karmesterrel ugyancsak – no de két dudás, illetve ez esetben két hegedűs egy pódiumon? Érthető marketing-megfontolások szólnak ez ellen. S hogy Baráti Kristóf és Kelemen Barnabás ezeket a megfontolásokat sutba dobta a közös (és a hallgató számára különleges) élmény, a zenei kaland kedvéért, figyelembe véve azt is, hogy ugyanazoknak az élő és holt nagymestereknek a hatása, közelsége formálta őket olyanokká, amilyenek, vagyis voltaképpen ugyanannak a családnak a tagjai – akkor ezért köszönet és különleges tisztelet illeti őket.

Kelemen Barnabás
Kelemen Barnabás
A jótett persze önmagában hordja jutalmát. Szemmel látható volt ugyanis, hogy a két művész is örömét lelte abban, hogy különlegesen érzékeny és értő partnerrel zenél, sőt lélegzik együtt, hogy a legfinomabb, rezdülésszerű kezdeményezésekre is azonnal reagál a másik. Ez persze minden kamarazenélés alapja, ám a helyzetet ezúttal kivételessé tette a két azonos hangszer meghatározta szituáció, no meg az említett reakcióknak a bámulatos zenei és technikai színvonala. S a játék öröme mindvégig elválaszthatatlannak bizonyult a játékos kedvtől, ami egy-egy humoros pillanatot is becsempészett a hangversenybe, ezzel is demonstrálva, hogy a művészek jól érzik magukat együtt. A legmagasabbrendű humort az a meglepő húzás jelentette, hogy – az addig szigorúan követett szimmetriát megtörve – a második, utolsó ráadásban, Bartók Román népi táncainak Székely Zoltán-féle hegedű-zongora átiratában Kelemen Barnabás Baráti Kristóf zongorista-partnerévé lényegült át – kitűnő partner volt, mellesleg –, ezzel bizonyára az ismert fényképre is utalva, amelyen Bartók és Székely tréfából hangszert cserél egymással.

A két hegedűs természetesen önálló és sok mindenben különböző egyéniség, egy valami azonban határozottan közös bennük. Az tudniillik, hogy elképesztő technikai tudásuk, biztonságuk – amelynek öncélú fitogtatása mindkettőjüktől igen távol áll –, valamint az, hogy mindketten lényegében bármit (látható) erőfeszítés, vagy inkább erőlködés nélkül tudnak lejátszani, azt jelenti, hogy a görcsösséget hírből sem ismerik, s ez egész zenélésüket valamilyen derűs könnyedséggel itatja át. Ami persze nem tévesztendő össze a zenei kifejezés, a karakterek súlytalanságával. Így azután mindkettejük játékának sajátos vonzerejét jelenti az a termékeny kontraszt, amely a lélek könnyedsége és a szellem maximális és szigorú koncentrációja között fennáll.

Erre a különlegesen erőteljes előadói jelenlétre persze már csak azért is szükség volt, mivel a két hegedűre írt – kíséret nélküli vagy zongorakíséretes – repertoár kifejezetten szűkös, és túlnyomórészt átiratokból és pedagógiai célzatú darabokból áll. Így a koncert műsorát a legjobb szándékkal sem állíthatták össze csupa remekművekből, ezért igen jól jött az a ritka előadói hozzájárulás, amely a kevésbé átütő darabokból is elsőrendű zenei élményt tudott varázsolni. A műsor első felében Spohr, Wieniawski és Moszkowski nyolc évtizedet átfogó romantikus kompozíciói szólaltak meg, míg a másodikban Prokofjevnek, Bartóknak és Sosztakovicsnak a 20. század közepe táján írt műveit hallottuk. Más szóval előbb színvonalas, de második vonalbelinek mondható zenét, s utóbb ugyan első vonalbeli szerzeményeket, ám remekműnek közülük mégis csupán a Bartók Negyvennégy hegedűduójából eljátszott hat tételt nevezhetjük. Az előadók nagy érdeme, hogy a műsor mégis mindvégig le tudta kötni a hallgatóság érdeklődését.

Baráti Kristóf
Baráti Kristóf
Itt el kell mondani, hogy Kelemen Barnabás és Baráti Kristóf eltérő előadói egyénisége és hangideálja – egy egészen magas szinten – jelent bizonyos problémát együttes zenélésük szempontjából. Ha Baráti hegedülésének természetét legjobban a szárnyalás metaforájával érzékeltethetjük, akkor a Kelemenét ezzel szemben elsősorban a melegség, az erőteljes kisugárzás jellemzi. Mármost az ő zenei szintjükön nem létezik olyasmi, hogy az egyiküktől átvett zenei gondolatot ne maximális alkalmazkodással játsszon a másik; amiben a kettő különbözik, az pusztán annyi, amennyi a zenét élővé, két individuum közös gyermekévé teszi. Akusztikai szempontból viszont a két különböző – mondjuk így – stratégiából bizony származnak bizonyos egyensúlyi problémák. A két művésznek ugyanis jellegzetesen eltér egymástól az egyébként hallatlanul nemes hangminősége, és eltér – nevezzük így – a dinamikai spektruma is. Kelemen hegedűhangja gazdagabb, teltebb, míg Barátié szinte átszellemülten karcsú és hajlékony. Vibratójuk is különböző. Ami pedig a dinamikát illeti, mindketten birtokolják a hangerőskála teljességét, s annak felfoghatatlanul gazdag árnyalatait, de „alapból”, semleges, mezzoforte dinamikában – durva leszek – Kelemen hangosabban játszik, mint Baráti. Ha mondjuk vonósnégyesben játszanának együtt, akkor pár év alatt tökéletesen összecsiszolódhatnának, erre azonban jobb, ha nem kerül sor, mert mindketten fel kellene hogy adják zenei önazonosságuk egy részét. Ám ahogy említettem, e tekintetben is az alkalmazkodás maximumáról tettek tanúbizonyságot. A másik túlharsogásáról, „lehegedüléséről” már csak azért sem lehetett szó, mert az egész „csúcstalálkozó” az együttműködésre, egymás inspirálására, nem pedig a vetélkedésre épült – nem Mozart és Clementi, Liszt és Thalberg csörtéinek volt kései örököse. Ennek ellenére elő-előfordultak kisebb dinamikai, egyensúlybeli aránytalanságok a koncert folyamán. Ezt azonban úgy érzékeltük, mint a zseniális zongoraművész melléütéseit: apró fodrozódásokként a víz felszínén, amelyek az élmény teljességét még átmenetileg sem tudják elhomályosítani. (Érdekes volt megfigyelni, hogy amikor a Bartók-ráadásban Baráti Kristóf – Kelemen Barnabás zongorakíséretével – egyedül hegedült, akkor játékát, dinamikai spektrumát tökéletesen arányosnak érzékeltük; és bizonyosan ugyanez lett volna a helyzet fordított felállás esetén is.)

A fentiekben a különleges zenei esemény általános jellemzőit és tanulságait, a hallgató élmény természetét igyekeztem érzékeltetni. Mit is mondhatnék ezek után a részletekről? Talán annyit, a zenélés sűrűsége, eseménygazdagsága, intenzitása egészen rendkívülinek bizonyult; ziccerek – Kocsis Zoltán szavával – itt aligha maradtak kiaknázatlanul. Ami a hangszínt, hangminőséget illeti, az imént talán kissé túldimenzionáltam a problémát, hiszen igen sokféle zenei szövet, effektus csodálatos homogeneitással szólalt meg a két hangszeren; ahogy például ők ketten magas regiszterben, pianissimóban együtt megszólalnak, az hátborzongatóan gyönyörű. El kell mondani azt is, hogy Megumi Hashiba picit háttérbe vonuló, de rendkívül precíz és érzékenyen alkalmazkodó partnernek bizonyult a Moszkowski-szvitben és Sosztakovics Öt darabjában; különösen az előbbiben voltak szép önálló gesztusai. A nyitó Spohr-duó kiegyensúlyozottsága, a két Wieniawski-féle étude-caprice fűszeres illatai után Moskowski négytételes, op. 71-es Szvitjében azt mutatták meg, hogy egy romantikus lendületében és kitárulkozásában őszinte, de sok másodlagos frissességű és külsőséges elemet tartalmazó zenét hogyan lehet előadói eszközökkel izgalmassá, élményszerűvé tenni. A koncert meglepetésének Prokofjev sok tekintetben figyelemreméltó op. 56-os C-dúr kéthegedűs szonátája bizonyult, többek között a könnyed, tündértáncos zárótétel révén, amely nem a jól bevált mendelssohni modellt követte, hanem nagyon is eredeti hangot ütött meg. A hivatalos program zárószáma, a Sosztakovics-mű nagyrészt filmzene-részletekből idegen kéz által összeállított átirat volt: öt szellemes tétel egymásutánja, mindenképp ideális zárószám.

Persze Prokofjev és Sosztakovics között a hat Bartók-duó képezte az egész koncert középpontját. A két művész alig sejtett mélységeket tárt fel ezekben a darabokban: igazi csoda volt ez a néhány perc, tökéletesen hatalmába kerített minket. Mindenesetre akár a teljes sorozatot boldogan meghallgattuk volna ugyanígy, megbabonázva.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2019. május 1.