Grigorij Szokolov zongoraestje a Müpában
2019.05.05.

A Jakobi Koncert Zongora-sorozatának hála, április 29-én a Müpában megint egyszer alkalmunk volt gyönyörködni Grigorij Szokolov művészetének erős, egyenletes kisugárzásában. Épp egy évszázadot átölelő műsorában korai és kései Beethoven-, valamint kései Brahms-kompozíciók kaptak helyet. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A műsort Beethoven első, op. 2-es szonátasorozatának súlyponti darabja, a no. 3-as C-dúr szonáta nyitotta. A szerző ezzel az sorozattal nem csupán letette a maga névjegyét az asztalra, mintegy bebiztosítva megkérdőjelezhetetlen helyét a zongorairodalomban, hanem a múlttal való folytonosságot is hangsúlyozta. Nem pusztán a Joseph Haydnnak szóló ajánlással, hanem (többé-kevésbé akaratlanul) azáltal is, hogy az utolsó zongoraszonátáit Londonban éppen 1794-95-ben komponáló Haydntól ezekkel az ugyancsak 1795-ben befejezett darabokkal precíz váltástechnikával vette át a stafétabotot.
 
A C-dúr szonáta már-már kihívó eredetisége és szertelen – bár később messze fölülmúlt – nehézségei azonban nem azok a mozzanatok, amelyek Grigorij Szokolovot elsősorban érdeklik. Őt a keletkezéstörténettől független tulajdonságok foglalkoztatják: a művek úgy, ahogy az állványzat lebontása után, a maguk időtlenségében előttünk állnak. Voltaképp ennek a megközelítésnek a megnyilvánulását láthattuk abban is, hogy a hangszer olyan utánozhatatlan puhasággal szólalt meg az ujjai alatt már a legelső pillanatban, a főtéma első, trillamotívumon alapuló, mozgékony motívumában. Ugyanakkor a hangnak ez a puhasága, a legato-játék tökéletes simaságával egyetemben – sietek leszögezni – semmiben nem akadályozza a karakterek lehető legszélesebb skálájának érvényesülését: inkább arra szolgál, hogy folyamatosan emlékeztessen Szokolov személyes jelenlétére, korántsem tolakodóan, inkább csak arra invitálva a hallgatót, hogy ő is az előadó végtelen nyugalmával, mintegy a magasból tekintsen le a kompozícióra.
 
Prózaibb szavakkal: Szokolov már pusztán a billentésmódjával varázslatos atmoszférát teremt, mintegy szuggerálja a hallgatót, aki előtt például a rendkívül gazdag tartalmú és terjedelmes nyitótétel is teljesen magától értetődő módon bontakozott ki a maga összetettségében és hallatlan erőteljességében, annak ellenére, hogy semmilyen fortissimo, disszonancia vagy akcentus nem hatott nyersnek vagy durvának – éppen ez volt az, ami az előadás nyugalmát, leszűrtségét adta.
 
Grigorij Szokolov
Grigorij Szokolov
Nem csoda tehát az sem, hogy a lassú tételben a kalapácsok munkáját simogatásként érzékeltük, s kitárulkozását, éteri pillanatait az intimitás legfelső fokán éltük át. A Scherzóban a súlytalan könnyedség, ritka árukapcsolásként, nagylélegzetű formálással párosult; a spriccelő-gyöngyöző zárótétel játékossága pedig Csajkovszkij legszebb, szemfényvesztő pillanatait juttathatta eszünkbe. S mindez együtt: a robusztus technikán és a maximális kontrollon mesze túlmenően, a művel való tökéletes eggyé-válás, a karcolhatatlanság érzetét keltette.
 
Ezt az érzetet azután még fokozni is tudta Szokolov: Beethoven 1822-ben összeállított, op. 119-es 11 bagatellje – elnézést kérek a közhelyért – megvilágító erővel szólalt meg ujjai alatt. Kocsis Zoltán tudott volna az előadás mélységeit részleteiben feltárva írni erről az interpretációról, amelyet lélegzetvisszafojtva és hüledezve hallgattunk. Az élmény olyan elementáris és (számomra) szételemezhetetlenül egységes volt, hogy nehezen tudok itt többet írni annál, mint hogy az előadás kulcsszava megint csak az intimitás volt. Úgy éreztem: Szokolov előkelő és artisztikus emberi-művészi zárkózottsága valamiképpen az előfeltétele és eszköze annak, hogy közvetlen kapcsolatba hozzon minket Beethoven legszemélyesebb, legbelsőbb megnyilvánulásaival. Hol voltak itt a hősi ideálok?! A lélek legfinomabb rezdüléseit formálta itt hangokká Beethoven, és tolmácsolta számunkra végtelen érzékenységgel és hajlékonysággal Szokolov. Kivételes és csodálatra méltó művészi teljesítmény volt mindez, olyan magával ragadó élmény, hogy arra már alig jutott figyelmünk, hogy a művész micsoda plaszticitással, milyen áttetszően formálta meg a textúra, a szólamvezetés minden apró részletét.
 
Nehéz lenne a koncert második felében eljátszott tíz Brahms-tételről – az op. 118-as Hat, illetve az op. 119-es Négy zongoradarabról – önismétlések nélkül írni. Szokolov ezeket a különleges szépségű darabokat is a reveláció erejével, csodálatra méltó differenciáltsággal tolmácsolta. Ezért hadd szorítkozzam most már csupán néhány az addigiakhoz képest is újat hozó, nagyszerű pillanat felidézésére. Ezek közé tartozott az op. 18 no. 2-es A-dúr intermezzónak az f-moll szonáta Andantéját emlékünkbe idéző, finom szomorúsága, amely a koncert felejthetetlen momentumai közé tartozott. Vagy a no. 4-es f-moll intermezzóban megnyilvánuló hallatlan beszédszerűség, mégpedig abból a fajtából, amelynek semmi köze a retorikus beszédszerűséghez, mert amannál jóval közvetlenebb, bensőségesebb. De mindenképp említést érdemel a második, op. 119-es sorozatból a 2., e-moll intermezzo is, amelyben az idős (már 60 éves!) Brahmsból előtör egy dalszerű hangot megütő, hamisítatlan szerelmi idill; vagy még inkább a no. 3-as C-dúr intermezzo indításából sugárzó fiatalosan energikus hang, meg persze az is, ahogyan az idővel könnyes szemű nosztalgiával vegyül.
 
E csodálatos képsort pedig lehetett volna alkalmasabb módon folytatni, mint ráadásként Schubert op. 142-es Asz-dúr impromptujének, majd a zongorairodalom rövid antológiájának eljátszásával? Szokolov ezt is tette, s utána mindannyian megbékélten, zenével feltöltekezve távoztunk.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2019. április 29.