Morelli Edit: A víz emlékezete

Az egész évben üzemelő, hazai és nemzetközi szimpóziumokat rendező Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely életében a nyári művésztelep számít a legfőbb eseménynek, amely 1975-ben még ugyan szovjet-magyar koprodukcióban indult, majd tíz évre rá tényleg nemzetközivé lett. Az alkotótábor vezetői – Gyergyádesz László igazgató és Papp Gábor művészettörténész – mindig kínálnak mottót. Idén automatikusan a Biblia évét és Mátyás királyt ajánlották a résztvevők figyelmébe. Logikusnak tetszhet, hiszen zománc nélkül sem a keresztény művészet, sem a reneszánsz nem képzelhető el – a kiállítás azonban meghiúsítja az evidenciát.

Találkoztunk ugyan számtalan idézettel, Máriákkal, Jézusokkal és angyalokkal, de ezek jobb esetben színes illusztrációk maradtak, vagy rosszabb esetben átlépték a giccshatárt. A Mátyás által elterjesztett kultúra sem járt jobban – miközben gyermekded igyekezettel számba lett véve a magyar reneszánsz teljes leltára –: láthattuk a király és Beatrix domborműportréjának átírását, iniciálé-utánzatot és fekete hollót, továbbá fényes zománcba átültetett kazettás mennyezetet.

H. Barakonyi Klára: Korpusz

Teljes félreértése ez az idei év két kiemelt kulturális toposzának; nem is csoda, hogy a munkák egy része iskolai pályázatok színvonalához hasonlít. Talán nem is az alkotók tehetnek erről legfőképp, hanem a programadók, holott a műfajra ráférne a biztosabb szellemiségű irányadás. Mert az elmúlt évtizedekben a Kátai Mihály által népszerűsített, az archaikus mondakör és a magyar népművészet motívumait feldolgozó (átültető) vonal mára kifulladni látszik, s a régebben sikeres épületdíszítő tervezés sem folytatható vég nélkül megrendelő híján, hiába illene ez legjobban az anyag természetéhez.

Ludmila Bajcajeva: A sors fonala

A kecskeméti műhely „a zománcnak, ennek az ősi, és mindig megújulásra kész anyagnak a művészi felhasználására épül” – magyarázza a direktor a szórólapon, de a kiállítás láttán úgy véljük, hogy a megújulás iránya vész most a legnagyobb homályba.

A zománc eredetileg funkcionális tárgyak, egészen pontosan ötvösművek díszítésére szolgált, s csak a XX. század közepe táján rugaszkodott el az ipari zománctechnológia segítségével a murális feladatok, a festett zománc hagyományaiból kiindulva pedig a képalkotás felé. Ez utóbbi a problémásabb: megtalálni a festői intuíció és a tűzzománc technikájának optimális kevercsét. Egy biztos, ehhez nem az interpretálás a legjobb út. Szerencsére nem mindenki érezte kötelezőnek a kiírás betartását, így a szabad ötletekből meg is született a kiállítás jobbik fele. S bár a hatvankét – köztük orosz, ukrán, cseh, szlovák, német, izraeli és magyar – alkotó igen bőséges terméssel zárta a tábort, mégsem lehetett nehéz – a fentiek okán – a négy díjat odaítélni.

Tatjana Szipovics: Vásárra menők (Forrás: Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely)

A legizgalmasabb műveket a külföldi vendégek tették a falakra, a legjobbakat és legmeggyőzőbbeket orosz, ukrán és cseh alkotók, akik szemmel látható tudatossággal és felszabadultsággal nyúlnak a zománchoz. Nem gátolják őket ólomsúlyú tradíciók, nem kérdőjeleződik meg téma és technika egymásra találása, nem erőszakolják magukra letűnt korok ideológiáját, hanem könnyedén és elegánsan, az avantgarde fesztelenségéből indítanak. Nem véletlen hát, hogy a díjazottak között a két magyar alkotó mellett – akik közül a pécsi H. Barakonyi Klára profizmusa a meggyőzőbb – két orosz művész, Tatjana Szipovics és Ludmilla Bajcajeva aratott. Valamiféle inspiráló erő működhet ott a távoli Kiszlovodszkban (mellesleg Szolzsenyicin szülőhelye) és a viharos jelenű észak-oszétiai Vlagyikavkazban – többen is érkeztek a két városból –, ami elmossa a régi beidegződéseket. Ők nem foglalkoztak a mi évfordulóinkkal, egyszerűen csak csinálták, amit egyébként is szoktak. Lehet, hogy felfrissülésért az ottani művésztelepekre – ha vannak olyanok – kellene járni?