Interjú Istennel
2019.04.18.

Perry Lang második filmjének igazából a plakát a legerősebb eleme. Te mit kérdeznél tőle? – szegezi a kérdést a gyanútlan nézőnek. Az Interjú Istennel ezzel szemben nem az éles kérdések és okos válaszok filmje, hanem amolyan teológiai gyorstalpaló, sok-sok sziruppal leöntve. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

A legtöbb újságírónak van interjúalany-álma, s főként a napi darálóban, két Tarlós-sajtótájékoztató és egy Németh Szilárd-megszólalás között törhet ki a sóhaj a firkászból, hogy de jó lenne elkapni Dosztojevszkijt, hogy mondjon pár szót az omszki száműzetésről, esetleg Görgeyt faggatni rögtön Világos után. Hirtelen nem is tudom, mit mondtam volna, ha a lapszerkesztő közli, hogy holnap kettőkor interjúm van a Teremtővel, ötezer karakter, és legyen jó a cím. Ja, és vigyek fotóst.

Paul Asher, az afganisztáni haditudósító még ennél is rutinosabb, amikor belevág élete nagy lehetőségébe. Csak egy zárójel: amikor a nyitó jelenetben a katonai szállítógépben látjuk hősünket, amint elmélyülten jegyzetel, és halljuk az elmélyült gondolatait háborúról és Istenről, majd még elmélyültebb tekintettel néz a nemzeti színű zászlóba bugyolált koporsókra, szóval már ekkor bevillan az egyszerű nézőben a sejtelem: Perry Lang dolgozata nem a túlságosan rejtett összefüggések filmje lesz. 

De vissza a nagy lehetőséghez! Paul olyan magabiztosan csapja fel a jegyzetfüzetét, és indítja el a diktafont, mintha egy futóbolonddal, nem pedig élet és halál urával, minden földi lény teremtőjével beszélgetne. Persze a háromüléses interjú első felvonása jobbára a kétségeké: tényleg maga az Isten ez a disztingvált úriember, akinek vág az esze, fejben szoroz össze nagy számokat, ismeri az összes kérdést és választ, amit csak ember megfogalmazhat a Földön.

Azt hiszem, ez az utolsó pillanat, amikor még érzünk valami jóféle borzongást az Interjú Istennel című film kapcsán, amikor még abban bízunk, hogy a jó alapötletből tényleg kisülhet valami, hiszen miért ne lehetne jó interjúalany a Gondviselő, miközben tudjuk, hogy jó színész a bőrébe bújt David Straithairn. (A stáblista egyébként csak a titokzatos The Man-ként emlegeti, holott a film nem túl erős abban, hogy ezt a billegést – ő az, mégse ő – okosan eljátssza. Ennél jóval okosabban oldotta meg ezt a problémát a giccsbe fulladó Váratlan szépség, ahol a Halál, az Idő és a Szeretet elevenedett meg.) 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Az arányérzékkel itt már erősen baj van, hiszen az alig másfél órás filmben igencsak elhúzódik a statikus párbeszéd, ami persze nem volna baj, hiszen ez a film lényege, ám ehhez olyan pörgő, erőteljes és feszült dialógusra lenne szükség, amit a forgatókönyvíró (Ken Aguado) elfelejtett megírni. A háromrészes interjú egyszerre fullad teológiai közhelyekbe és fordul szerzői zsákutcákba. (Isten mérhetetlen bölcsességét például azzal az egyszerű és túl sokszor bevetett trükkel próbálják érzékeltetni, hogy az Úr többször visszakérdez. Kábé így: Mi az élet értelme? Van az életnek értelme? Miért vagyok itt? Vajon tényleg itt vagy? Egy idő után ennél már csak az lesz modorosabb, amikor a Pault alakító Brenton Thwaites a hihetetlen feszültséget jelezve, újra és újra beletúr dús sörényébe.)

Mivel a film enyhén szólva is csak finoman csörgedezik, igen nagy teher nehezedik a szövegre, ám az interjúkon kívüli világ a filmben igencsak sekélyes. A Paul és a főnöke közötti jeleneteknél izgalmasabb párbeszédek zajlanak le bármelyik találomra kiválasztott BKV-járművön csúcsidőben, Paul és barátnőjének pedig a Szomszédok szintjén romlik el a házassága. Persze, önmagunk szórakoztatására eljátszhatunk egy olyan értelmezéssel, hogy ők az első emberpár kései reinkarnációi, Éva itt is a bűnétől szenved, Ádám az Úrtól kér életvezetési tanácsokat, a Paradicsom pedig a nyüzsgő nagyváros, de a párhuzam itt máris megtorpan, nem rejt magában plusz jelentést.

A jobbára tévéjátéki vizualitással és megoldásokkal operáló munka egy idő után láthatóan nem tud mit kezdeni saját vállalásával: nagy fogalmakkal dobálózik (pl. megváltás), de nem jut tovább egy szemináriumi beszélgetés nívóján két teológushallgató között. Egyszerűen nincs erő a kérdésekben, és még kevesebb az erő a válaszokban, az egészet átlengi az erőltetett sejtelmesség, hogy itt valami jóval fontosabbról és mélyebb értelmű dologról van szó, de ez a valami nem és nem akarja megmutatni önmagát. A másik lehetőség, hogy a nézőre van bízva, hogy ebből a rettentő sablonos, papírízű, bosszantóan élettelen katyvaszból kihámozzon magának valamilyen falvédős tanulságot, eszmei nehezéket a túl könnyű napokra. Ám ez a lehetőség is elbukik a giccses, szájbarágós végkifejlettel, ami olyan magától értetődő és banális, hogy ettől válik teljesen hihetetlenné. Már-már bravúros, hogy Lang ennyire le tudja laposítani az amúgy sem túl magasan szálló alkotását.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Sajnálnánk a színészeket is, de egyedül Straithairn elegáns visszafogottságában van valami, ami közel áll a színészi munkához, a többiek csak végrehajtják a faék egyszerűségű rendezői utasításokat. Most sírj, most vágj olyan arcot, mintha valami nagyon fontos dolgon töprengenél, most dühösen törd össze a feleséged csészéjét. És lőn.

Az Interjú Istennel lehetne akár a kihagyott ziccerek filmje is, ha legalább eljutnánk idáig, de az alapötleten kívül sehol semmi kapaszkodó, amibe az unatkozó szellem kétségbeesetten belekaphatna. A sejtelmesség nem fordul át többértelműséggé, a közhelyekből nem lesz megváltás, a nyilvánvaló megoldások nem fénylenek fel, mint Isten glóriája. Nagyon is földhözragadt film marad, méghozzá a kimondottan bosszantó fajtából, amikor legszívesebben a jegy árát is visszakérnénk. És nem azért, mert Isten kimondottan rossz interjúalany lenne. Hanem azért, mert szerény földi szolgái, az illúzió mesterei túlságosan is elaléltak saját ötletüktől, és inkább amolyan propagandafilmet forgattak, toborzást látunk a Hit seregébe, nem pedig kétségekkel és bizonyságokkal játszó valódi alkotást. Nem az isteni szikrát, hanem a fojtó füstöt. 

Címkék: Mozipremierek 2019