Mikó Csaba: Agavé / Miskolci Nemzeti Színház
2019.04.14.

Nagyon tetszik nekem, ha egy városnak saját drámája van vagy keletkezik. A sztorik, a legendák, és persze maga a történelem pompás alapanyagot szolgáltatnak ehhez a primer múltfeldolgozáshoz. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Miskolc onnan kapta a nevét, hogy egy Miskóc nevű vitéz megölte a sárkányt. (Nem igaz, sajnos, mint erről a forrásként is használt blogból értesülök – pedig milyen szép lett volna.) Mikó Csaba az Agavé című darabban, amelyet a Miskolci Nemzeti Színházban mutattak be Béres Attila rendezésében, részben rárepült erre a sárkány-mesére, részben Miskolc közelmúltjából és jelenéből építkezik.

Keresztes Sándor, Mészöly Anna
Keresztes Sándor, Mészöly Anna

Alapanyag, tégla, malter és minden ugyanis akad bőven. Miskolc az egyik olyan magyar város, amely a lehetetlenségig megszívta a rendszerváltást: a nehézipari fellegvár ugyanis úgy dőlt össze történelmi másodpercek alatt, mint a szocializmus maga. Nem csoda, hiszen épp ez utóbbi tartotta a falait.

Sajnálatos, ám mindazonáltal szükségszerű veszteség – a rendszerváltás szép számmal termelt veszteseket, az egykori győztesekből is. Csakhogy itt egy város lakossága csökkent nagyjából a felére, és nem meglepő módon a mozgékonyak, a kevésbé élhetetlenek vándoroltak el, és az Avas lakótelep kisemmizettjei maradtak. A volt bányászok, kohászok, mérnökök hirtelen munkanélkülivé váltak egy olyan városban, ahol épp a munkalehetőségek szűntek meg.

Drámai sors és helyzet; szóval Mikó Csaba nemcsak kedves akart lenni a miskolciakkal, hogy egy helyspecifikus darabot szállít nekik, hanem valóban „forró krumplit” kapott a kezébe.

Hanem ezt a sárkány-vonulatot nem sikerült elengedni, de még csak a háttérbe tuszkolni sem; néha olyan érzése támad az embernek, hogy egy vasárnapi matinét, négyéveseknek szóló mesedarabot lát.

A családi ház pincéjében nagyapa őrzi az alvó sárkányt, militáns liturgiával, napi próbatételekkel. És várja az utódját, a tiszta és elszánt fiút, aki átveszi tőle a nagy feladatot. És a fiú megérkezik: egy átmulatott éjszaka után szívességi szállást kap a lánytól, aki családi minőségében az unoka, az egyik, mert van egy fiú is, és van az anyjuk, aki játékmestere annak a ceremóniának, amelyet öngyilkosságot elkövetett férje apjának, vagyis az ő apósának játszanak. Bonyolult, igaz?

Mészöly Anna, Bodoky Márk
Mészöly Anna, Bodoky Márk

És hát érthetetlen is. A fiát elvesztő idős férfi, az egykori bányász téveszmés-rögeszmés képzelgései érthetőek – a családi asszisztencia teljességgel érthetetlen. Egy súlyos beteg ember így tartja fogva akarata ellenére az egész családot – és így szippantja be a betoppanó „tiszta ifjú” bizonytalan rendrakási ambícióit. Aki előbb fölvilágosítaná, aztán engedelmeskedne, aztán gyógyíttatná – de leginkább elmenne innen, vagyis Miskolcról, jó messzire.

Béres Attila rendezése ráerősít a gesztusra: hadd érezze a közönség, hogy ebben az édesbús mesében a saját városát látta tükröződni. Ezt nem is lehet kárhoztatni – azt már inkább, hogy Mikó drámájában kicsit sok dramaturgiai döccenő és egyenetlenség maradt. Az még csak elmegy, hogy a darab szereplői a színészek nevét viselik (de halkan azért megkérdezem: miért?), az is lecsúszik az ember torkán, hogy a megmentendő Miskolc maga Anna (vagyis a lányunoka, Mészöly Anna), a Pótsárkány (???) pedig a meny, Adri (vagyis Rusznák Adrienn), és azért pót, mert van egy nem-pót, ő az anya, Erika (Nádasy Erika), aki maga a Sárkány, másodállásban pedig a Miskolci Látó, akinek ez a látó-biznisz nagyon bejött, kirántotta a családot a tönkremenésből; bár ehhez a kirántáshoz, mint a legvégén kiderül, egyéb, sokkal kézenfekvőbb eszközöket is igénybe vett... És van még a fiúgyermek, az anyjára kényszeresen mosolygó Sanyi (Farkas Sándor), aki egyfolytában testépít, mert valami nagy versenyre készül. Közéjük toppan be az első látásra töknormális Márk (Bodoky Márk); róla csak azt nem értjük, miért nem fordul ki ugyanazzal a lendülettel, amellyel betoppant. Persze hogy értjük: nem lenne előadás.

Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Fotók: Miskolci Nemzeti Színház

Nagyapát – Keresztes Sándor – pedig azért kell ezzel a színjátékkal megtéveszteni, hogy ne sirassa sem az öngyilkos fiát, sem önmagát. Mondjuk.

És akkor szépen a semmibe tűnik az a dráma, amelyet a város valóban a falai közt rejteget: a rendszerváltáskori tönkremenés máig ható következményei. Nem tétetik föl a kérdés a végén: mire fogad nagyhirtelen maradást az ifjú Márk, aki ráadásul a tétova és kicsit zakkant Annával is összebútoroz. Hogyan állt talpra, aki talpra állt, és mi lett azokkal, akik máig nem mozdulnak ki az avasi panelból.

Ja, az agavé meg úgy jön a képbe, hogy ritkán virágzik, rövid ideig. Vagyis Márknak tényleg jó sokáig kell maradnia, ha megvárja a következő virágzást.

Kár az elpuskázott lehetőségért: minden adott volt ahhoz, hogy megszülessen és színpadra kerüljön Miskolc drámája.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Csáki Judit