Mariss Jansons és a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara / Müpa
2019.03.28.

Mariss Jansons vezényelte a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarát március 19-én a Müpában, egy olyan hangversenyen, amelyen Iveta Apkalna lett orgonaművész nem egyszerűen vendégszólista volt, hanem a főszereplők egyike. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A meghirdetett műsorban francia komponisták művei szerepeltek, a szokásosnál hangsúlyosabb ráadások viszont nem csupán más nemzetek szerzőit hozták be a képbe, de a koncertprogram időbeli határait is jelentősen kiterjesztették.

Az orgonára és zenekarra írt világi kompozíciók némi túlzással kuriózumnak is nevezhetők, így az ezen a repertoáron alapuló hangversenyprogramok összeállítói mintegy gúzsba kötve kénytelenek táncolni. Így állt össze a hivatalos program – Berlioz Római karnevál című, alig tízperces nyitányától eltekintve – Saint-Saëns elmaradhatatlan III. vagy Orgonaszimfóniájából (op. 78) és a nevesebb – különösen nevesebb francia – szerzők szűk 20. századi kínálatából kiválasztott, 1938-as Poulenc-orgonaversenyből (op. 93).

Iveta Apkalna
Iveta Apkalna

A hagyományos felépítésű hangversenyen az utóbbi, a versenymű következett előbb, a nyitány után, s mindjárt elég terjedelmes és fajsúlyos ráadás követte: egy számomra azonosíthatatlannak bizonyuló orgonadarab, amelynek valószínűleg az volt a fő funkciója, hogy Iveta Apkalna virtuóz adottságairól is képet alkothassunk – erre ugyanis sem a Poulenc-, sem a Saint-Saëns-mű nem nyújtott sok lehetőséget. Ennél merészebb asszociációk szabadulhattak el a koncert végén, a szimfónia után játszott két ráadás jóvoltából. Előbb Boccherini örökzöld A-dúr menüettjének zenekari letétjét hallgathattuk meg, majd az estét Ligeti György 1952-es Concert românescjének IV., befejező tétele zárta le igen hatásosan.

A hallottak nyomán eme kevéssé szokványos hangverseny fő hozadékai a következőkben foglalhatók össze. Legelsősorban is hallottunk egy nagyszerű zenekart, amely többféle szerepben is kikezdhetetlennek bizonyult (a Poulenc-orgonaversenyt is csak vonózenekar meg egy szál üstdob kíséri), mégpedig egy különlegesen rokonszenves, mindentudó karmester, Mariss Jansons lényegretörő vezényletével. Másodsorban egy nem kevésbé rokonszenves orgonistát, aki egy érdekes koncert kedvéért elvállalta, hogy eljátssza egy alapjában véve izgalmas és szellemes szerző nem különösebben kiemelkedő versenyművét és az Orgonaszimfónia ugyancsak nem különösebben szolisztikus szólamát, lényegében csupán egy ráadásszámban jutva a teljes értékű megmutatkozás lehetőségéhez, kitűnő eredménnyel. Végül pedig részünk volt egy igazán sokszínű programban, ami azért nélkülözte az igazán jelentős kompozíciót, ne adj’ Isten remekművet, jóllehet valami okból minden szám méltónak bizonyult a figyelmünkre. Mindazonáltal azt hiszem, nem valamiféle nemzeti elfogultság beszél belőlem, ha azt mondom, hogy ebben a tiszteletre méltó környezetben is a Ligeti-tétel jelentette a legizgalmasabb zenei élményt. (Eltűnődhetünk azon, hogy az 50-es évek első felének magyar terméséből hány más darab lehet még olyan pódiumképes, mint ez a tétel, amely – igaz, akkor is ráadásképpen – pár éve a Royal Albert Hallban is felcsendült a mostani előadók tolmácsolásában.)   

Hogy összképünket azért néhány részlettel is kitöltsük, azt például érdemes elmondani, hogy a Berlioz-nyitányban mennyire feltűnő volt már az első pillanattól kezdve az előadás érzékenysége és a részletek rajzos kidolgozottsága – holott a darab akár elnagyoltabb előadásban sem tévesztette volna el hatását. Az angolkürt-szóló pedig olyan epekedő-olvadékony volt, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.

Mariss Jansons
Mariss Jansons

A Poulenc-darab sokfajta karaktere – a Bach-prelúdiumra hajazó, monumentális kezdéstől a frivol, lírai vagy éppen imádságos epizódokig – fenntartotta érdeklődésünket, de valahogy végső soron nem volt határozott iránya. Mint már céloztam rá, az orgonaszólam nem bizonyult különösebben hálásnak, jól érzékelhettük viszont a szólista és a karmester intenzív, koncentrált kapcsolatát, s nem is egyszer gyönyörködhettünk a vonós szólamok egységes, meleg színű, gömbölyű – egyszóval ideális hangzásában.

Az Iveta Apkalna által játszott ráadásdarab egyszerre hatott felvillanyozóbbnak és külsőségesebbnek a versenymű után. Mindenesetre virtuóz igényű volt, és előadója nem csupán könnyedén győzte le a nehézségeket, de az ezen a hangszeren ritkábban tapasztalható szigorú precizitás, sőt a játék áttetszősége is erénye volt, mindeközben pedig a darab egészét is világosan formálta meg.

Az Orgonaszimfónia – mind a mű, mind maga az előadás – tobzódik, illetve tobzódott a részletszépségekben: varázslatos pianissimo hangzásokat hallhattunk, meg a fafúvósok hajszálpontos staccato akkordjait, miközben az egész zenekar élt, lélegzett, és szuggesztíven közvetítette a szerző leleményeit. Jansonsék nem tehettek róla, hogy Saint-Saëns ezzel a hatalmas ambícióval komponált művével sem tudott igazán nagy zenét létrehozni.

A Boccherini-menüett amolyan jutalomjáték volt az álomszerűen szépen játszó vonóskar számára. A Ligeti-darab partitúrája a sodró lendületű, már-már eksztatikus népi tánc ürügyén rengeteg eredeti, szofisztikált és technikailag igen nehéz részletet tartalmaz. Ebben a ráadásban nemcsak a tempó, hanem az egész zene sűrűsége is egy csapásra megemelkedett, ilyen módon maestro Jansonsnak is módot adva arra, hogy megmutassa: semmilyen gondot nem jelent számára, hogy itt is a helyén legyen minden, s persze a zene minden íze-zamata, szilaj lendülete is tökéletesen érvényesüljön.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2019. március 17.