Sztrájk a gyárban
2019.03.28.

Stéphane Brizé új filmje nem merészkedik tovább annál, mint amit magyar címe is jelez: megmutat egy sztrájkot a gyárban. ZALÁN MÁRK KRITIKÁJA.

Az elégedetlen, emberileg és financiálisan kizsákmányolt dolgozók dühe és a vagyonos gyárigazgatók közönyének összeütközései a huszadik század világtörténelmének gyakorta visszatérő eseményei közé tartoznak, és bőven kijutott belőlük az új évszázad első húsz évére is. Akik figyelemmel követték az elmúlt hónapok külföldi és hazai közéleti híreit, gyakran olvashattak, főleg autóipari üzemekben lezajló, napokig elhúzódó munkabeszüntetésekről és béremelés-követelésekről (elég csak a győri Audi-sztrájkot megemlíteni). 

Ebből a szempontból Stéphane Brizé műve különösen aktuális, ugyanis története szerint egy autóalkatrészeket gyártó cég vezetősége, megszegve korábbi, az alkalmazottak munkahelyének stabilitására vonatkozó ígéretét, váratlanul be akarja zárni az üzemet, mely szám szerint ezerszáz munkavállaló utcára kerülését jelentené. Az egyik munkás, Laurent Amédéo (Vincent Lindon) a dolgozók élére áll, és elhivatottan kezd harcolni az igazgatóság döntése ellen. 

Brizé filmjének gerincét maga a sztrájk, illetve a hasonló események ismerős elemei és konfliktusai képezik: hamis ígéretek, a dolgozók és munkaadóik tárgyalása, szembesülés az empátia teljes hiányával és a szokásos, közhelyes frázisokkal („Megértjük az önök helyzetét, de…”; „Ha nem talál munkát, költözzön el!”). Ezután élőlánc a gyár megvédéséért, konfrontáció a rendőrökkel, a kompromisszumkész dolgozók nézeteltérései a többi sztrájkolóval, végül pedig a felgyülemlett düh elszabadulása. A film alapját tehát bevált elbeszélői sémák képezik, amivel önmagában nincs probléma, a gond az, hogy a néző szinte csak ezeket láthatja. Brizé alkotásának döntő hányada a vezetőség és a dolgozók közötti szópárbajok hosszas bemutatásából áll. Érvek és ellenérvek folyamatos ütköztetését nézzük, melyek közé a hazai nézőket ironikus mosolyra fakasztó mondatok is beékelődnek (mint amikor a film elején a dolgozók a harmincötről negyvenre emelt heti munkaóra ellen tiltakoznak, vagy amikor elhangzik, hogy az állam nem avatkozhat bele a független igazságszolgáltatásba).  

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A film talán legfájóbb hiányossága, hogy hőseinek gyáron kívüli életével csupán érintőlegesen foglalkozik, de leginkább teljes mértékben zárójelbe teszi azt. Alig derül ki bármi a munkások családi gondjairól, otthoni életkörülményeiről, egyedül Laurent a kivétel, bár róla is csak annyit közöl a film, hogy lánya (akiről nem tudni, miért költözött el otthonról és hova) gyermeket vár. Mivel a szereplők háttere homályban marad, így hiába az olykor valóban intenzív és vérmes viták a vezetőkkel, egyszerűen nincs ezeknek kellő súlya, hogy elementáris erővel hassanak, és hogy a néző átérezze a dolgozók kiszolgáltatott helyzetét. Brizé alkotásából hiányzik az a fajta megrendítő szociális érzékenység, mely többek között Ken Loach vagy Hirokazu Koreeda munkáit jellemzi (talán nem véletlen, hogy a francia rendező tavaly díj nélkül távozott Cannes-ból, míg angol és japán kollégái filmjeikért Arany Pálmát kaptak, előbbi 2016-ban, utóbbi 2018-ban). 

A Sztrájk a gyárban központi hősét alakító Vincent Lindon színészi játéka egyértelműen a film kimagasló teljesítményei közé sorolható. Megfáradt, ráncokkal barázdált arca, egyúttal elszánt tekintete már önmagában hitelessé formálja karakterét. Figurája minden szempontból ideális vezetőt testesít meg: határozott, józan, megfontolt, figyelmes, a végsőkig kitartó, megvesztegethetetlen figura, aki, akár egy munkáját tökéletesen végző újságíró, kertelés nélkül szembesíti az asztal másik oldalán ülő érzéketlen, cinikus öltönyös urakat és elegáns hölgyeket a dolgozók valóságával. Lindon alakítása nemcsak azért tűnik ki, mert a többiek mind amatőrök és önmagukat alakítják, hanem mert egyrészt ő a történet kulcsfontosságú alakja, nincs olyan jelenet a filmben, melyben ne látnánk, másrészt az ő alakítása a film talán egyetlen méltányolható pontja. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Brizé a jeleneteket remegő, dokumentumfilmek stílusára hajazó kézikamerás felvételekkel tálalja, holott ez a stílus vajmi keveset tesz hozzá a film hitelességéhez, mivel tulajdonképpen valamennyi hosszan elnyújtott konfliktus-jelenetben ugyanazokat a képkivágatokat látni, a tömegjelenetek esetében pedig nem ritkák az önkényes és zavaros kameramozgások, melyeket indokolatlan, akciófilmes zenével kíván fokozni. A cselekményt sok esetben magyarázó jellegű televíziós bejátszások viszik tovább, de talán ennél is nagyobb problémát jelentenek a filmet jellemző narratív hiányosságok. 

A történet elvileg Franciaország legelmaradottabb régiójában játszódik, csakhogy ebből a néző semmit sem lát. A film felszínesen kezeli, hogy a hősök miképpen élik meg a sztrájk heteit, hogyan érintik őket a különféle borítékokban és online érkező támogató vagy gyalázó üzenetek, valamint nem világos, hogy azok a tiltakozásba belefáradt munkások, akik hajlandóságot mutatnak a vezetőséggel való kiegyezésre (melynek következtében élesen megoszlik a csoport), egyik pillanatban még melegebb éghajlatra küldik Laurent-t, a következőben viszont már egy asztalnál ülnek vele az üzem vezérigazgatójával szemben.

Hiányai és következetlenségei ellenére a Sztrájk a gyárban precedens értékű lehet, és nem csak a hazai nézők számára. Egyfelől jól példázza, hogy a konfliktusokat a hatalom és a nép között kizárólag higgadt, érvekkel alátámasztott, személyeskedésektől mentes párbeszéddel lehet és kell elrendezni, másfelől azt, hogy nem szabad engedni a megosztásnak, szó nélkül hagyni a felsőbb vezetők lekezelő mondatait, a harcot az igazságtalanság ellen pedig sosem szabad feladni. Bárcsak a kortárs hazai filmgyártás is fel tudna mutatni hasonló alkotásokat.

Szerző: Zalán Márk
Címkék: Mozipremierek 2019