Mi
2019.03.20.

Jordan Peele rémálmában mi vagyunk önmagunk legvérmesebb ellenségei, mi démonizáljuk a másikat, mi kaszaboljuk szét aranyollóval a szép reményeket. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Jordan Peele-nek mindössze egy film kellett, hogy Amerikában a horror legújabb mestereként ünnepeljék. Humoristaként kezdte, paródiaszkeccsekkel (Key & Peele) és rajzfilmekkel (Macskaland) szerzett nevet magának, saját hangjára viszont a horrorban talált rá. Annak is a társadalmilag tudatos, szatirikus kiadásában, ami mindig is hiánycikk volt Amerikában. 

Pláne az olyan okosan szerkesztett, csavaros darabok, mint a Tűnj el!, amely arra világított rá élesen, hogy a diszkrimináció akkor is diszkrimináció, ha pozitív előjelet biggyesztünk hozzá. Feketefaló femme fatale-jával, meg persze a jól elhelyezett, meghökkentő poénjaival hatolt zsigerig, miközben a horror műfaját is visszaemelte a mainstreambe. Eredeti film volt eredeti gondolatokkal, amely megérdemelten jutott el az Oscarig, ahol Peele-t végül forgatókönyvíróként díjazták.

Kasszarobbantás (4,5 milliós befektetését több, mint ötvenszeresen hozta vissza) és a presztízsdíj után a rendező lábai előtt hevert Hollywood. Ha akarta, bebiztosíthatta volna a nyugdíjas éveit, rendezhetett volna szuperhősfilmet, vagy a Tűnj el!-nek folytatást. Ő inkább megalapította a specialitásával – társadalomkritikus thrillerek, horrorok – foglalkozó cégét, producerként Oscarhoz (és a projekt továbbpasszolásával rendezőhöz: Spike Lee-hez) segítette a Csuklyásokat, majd előállt egy újabb merész és eredeti ötlettel.

Tipikus, középosztálybeli család érkezik tengerparti nyaralásra. A lány az okostelefonját bújja, a kisfiú játékmaszkja mögé rejtőzik, az apuka kínos viccekkel próbál jópofáskodni, csak az anyuka feszeng, mert ő ugyanezen a parton tűnt el gyerekkorában. Mégis jókedvűen telik a vakáció, míg a kihajtójukon fel nem bukkan egy másik család. Akik a vörös munkásruhát, a jobb kezükön feszülő golfkesztyűt, és az abban lóbált óriási, aranyszínű ollókat leszámítva kiköpött úgy néznek ki, mint ők. És nem barátkozni akarnak, az hótziher.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Peele a doppelgängerek hagyományát eleveníti fel, és oltja be a ház- és testinváziós horrorok DNS-ével, hogy egy kettészakadt országról állítson ki szomorú látleletet. Arról a félelemről beszél, amely az örökös Másikkal szemben tölt el minket, aki el akarja venni a házunkat, az egzisztenciánkat. Ám mielőtt bárki is migránsválságot vizionálna a filmbe, a rendező leszögezni: nála a gonosz a mi arcunkat ölti magára. Jordan Peele rémálmában mi vagyunk önmagunk legvérmesebb ellenségei, mi démonizáljuk a másikat, mi kaszaboljuk szét aranyollóval a szép reményeket. Ellenünk fordul a tudatalattink, torkunknak esik az árnyékunk: mindaz a rossz, amit megpróbálunk elnyomni magunkban, fellázad.

Ezt az üzenetet hangsúlyozza a rendező is interjúkban, de szerencsére filmje többről szól, rétegesebb ennél. Amit nézünk, az először nem tűnik többnek egy ügyesen levezényelt, a horror közhelyeivel tisztában lévő, azokat kiforgató, idézőjelező („Mi az a Reszkessetek, betörők?!”), és nagy hatásfokkal alkalmazó háztáji horrornál – home invasionnél, ahogy az angol mondaná. Amelyet végső soron az a macska-egér játék működtet, amit betörő és betört űz az otthonában. Ezen a téren a Mi kielégítő stílusgyakorlat: izgalmas, feszült, csavaros.

Peele-nek köszönhetően azonban erősen metaforikus is. A rendező ugyanis ezt az otthont, a tengerparti, középosztálybeli luxusházakat használja arra, hogy epés kommentárokat fűzzön a politikailag és gazdaságilag is szétszakadt országról. A Mi már nem a faji, hanem a pénzügyi ellentétekből fakasztja a borzalmait, amikor a jólétbe belekényelmesedett átlagcsaládra tör rá elszegényedett, rabszolgasorban tartott hasonmása. A film Amerika alapmítoszát szedi szét, a prosperáló, gazdag országét, amely az indiánok kiirtásán át az ázsiai és afrikai országokba kiszervezett gürimunkáig mindig valaki más kizsákmányolásával teremtette meg a jólétét.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A Mi ebben a középső, pörgős szakaszban él igazán, ahol csúcsra jár Peele szatirikus humora és politikus odaszúrásai is a legmélyebbre hatolnak. Ezt a hatást ráadásul úgy éri el, hogy az inváziós filmek szűk játszóterén marad, de mindig valami pluszt csempész a sorok közé. Például azzal, hogy az okosház tartozékai mondják fel rendre a szolgálatot, a motorcsónak, a telefon, a házvezérlő berendezés (ez a film csúcspontja, egy remek zenei poénnal egybekötve). A Wilson család legjobb barátait, akiknek a vagyonát erősen irigyli az apuka, cserbenhagyják a jóléti árucikkek, az elnyomottak a gazdagságukat használják ki és fordítják végül ellenük.

A Mi csak a végső felvonásban esik szét, amikor Peele megmagyarázza a megmagyarázhatatlant, és olyan mitológiával hozakodik elő, amely sutaságával romba dönti az addigi felépítményt. Ponyvaregényekbe illő csavar, amit ráadásul nem tud emlékezetes képekbe csomagolni a rendező. A Tűnj el! ún. Süllyedése után megint a pincemély tudatalattiban járunk, de a nyulak, az alvilág, a marionettként pörgő árnyaink zavaros lázálmok csupán, és nem olyan horrormetaforák, amelyek örökre a fejünkbe égnek.

A Mi addig félelmetes csupán, amíg a Wilson családra koncentrál. Amikor globálissá teszi a fenyegetést, és kiengedi a négy fal közül a borzalmakat, a feszültség is szép lassan elpárolog. Mert félelmetesnek az a félelmetes, ha saját hasonmásunk tör az életünkre: amit Peele e köré az ősmotívum köré biggyeszt, az csak ront az összképen. A magyar szinkron is sokat elvon a film élvezeti értékéből, a jópofáskodó apukából már-már idiótát farag, a szlenget melléfordítja (hogyan lesz egy kínos, de baráti „bitch”-ből „lotyó”?), a szélsőséges érzelmeket a karikatúra felé tolja el.

Peele a Tűnj el! sikere után bármit megtehetett, ez is volt a célja: annyival kért csak több pénzt a stúdiótól, amennyinek elköltésébe még nem akartak beleszólni. Szabad kezet kapott és szabad filmet rendezett: pont olyan nagyravágyó, ötleteket halmozó, azokat csak részben kifejtő, de a tehetségét hibái ellenére is kihangsúlyozó második filmet, amilyet a nagy sikerrel debütálók szoktak. A Mi emiatt néha túlgondoltnak, máskor alulfogalmazottnak hat, eredeti víziójával mégis odaszögez a moziszékbe. Ha nem is sikerül kibontani alapötletéből azt a mélyen szántó, rémisztő remekművet, amit a film első fele beígér, csalódni sem fogunk Peele-ben. Mert az ijesztgetés mindvégig elsőrangú – és végső soron ez a lényeg.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2019