Ha igaz, hogy az emberek két csoportba oszthatók házi kedvenceik szempontjából, kutyásokra és macskásokra, úgy magamat, meglehet tévesen, évekig az előbbi csoportba tartozónak véltem. Aztán az élet úgy hozta, hogy egy macskás mesekönyv szerzője lettem, és attól kezdve kutyakötelességemnek (sic!) éreztem lépést tartani a macskás meseirodalommal, és mindinkább megszerettem ezeket a – valóban mesébe illő – jószágokat.

 

Hogy mely tulajdonságaik alapján mondhatjuk őket mesébe illőnek, nos, azzal kapcsolatban bizonyára megoszlanak a vélemények. Minden hájjal megkent bajkeverők? Jóravaló henyék? Bölcsek, magasztosak, fenségesek? Merő muzikalitás a lényük? Egy dolog biztos: izgalmasabbak, mint az ember legjobb barátja, a hűséges eb, és gyarlóságaikkal együtt is szórakoztatóbbak.

 

Az Erwin Moser ábrázolta macskakirály, „a jóságos Morci” például kövér. „Kövér? Az nem kifejezés. Hájpacni.” A bundája viszont szép sűrű. „Sűrű, fénylő, bársonyos, elefántcsontszínű.” És azon kívül, hogy rengeteget eszik, annyit látunk még belőle, hogy halálosan un mindent. De annyira, hogy az már aggodalomra ad okot.

 

Udvartartása és különösképp Lajos, a házi és udvari borbély, mindent megtesz, hogy boldogtalan királyukat augusztus 14-én esedékes születésnapján úgy köszöntse fel, hogy végre valahára jobb kedvre derüljön. Az ügybuzgó Lajosban, valamint Oszkárban, a zseniális feltalálóban és Ribizli Jakabban, a szakácsban kevésbé tipikus macskákat, ám annál remekebb meseszereplőket ismerünk meg: igyekezetük alakítja a történetet, amely – minden jó szándékuk ellenére – véletlenül sem halad lineárisan a boldog vég felé. És mivel Macskaország (államformája: monarchia) és Egérország (államformája: köztársaság) éppen Morci királynak köszönhetően a legnagyobb békességen, sőt barátságban él egymással, a történetben felbukkannak egerek is. Rajtuk kívül pedig két patkány (Béla és Attila, Morci király kapuőrei, veteránok), egy vaddisznó, Ignác, egy mosómedve, Pablo és egy róka, Franci – utóbbi a mesebeli rókasztereotípia megtestesítője, ravaszdi tolvaj, aki két társával együtt hova máshová szeretne bejutni, mint Morci király kincseskamrájába. A kincseskamrában pedig egy Agáta nevű pókkal is találkozunk, akinek személyére még mindenképp visszatérek.

 

Addig is el kell árulnom: bár Erwin Moser könyvei évek óta elérhetők magyarul, Nádori Lídia remek fordításában, és magam is olvastam négy kötetet az évszakos, illetve a jóéjtmeséi közül, eleddig nem tartoztam a Moser-rajongók közé. Sőt. Általában bosszantottak rövid, ámde inkább csak rövidre zárt, kurtán-furcsán lekerekített történetei, amelyek valamely izgalmas alapszituációból indulnak ki, ám – érzésem szerint – csak arra elegendőek, hogy felkeltsék a hallgatóság érdeklődését, de nem elégítik ki a mese iránti igényüket (így még „jóéjtmeseként” is csődöt mondanak, annyi kérdést hagynak maguk után). A macskakirállyal talán már nem is próbálkoztam volna, ha egyrészt nem kelti fel érdeklődésemet maga a cím, másrészt nem hallom azt róla: ez nem olyan, mint a többi!

 

Ha mesére vágytam, most – végre! – megkaptam, és boldog voltam vele, tőle. Olyannyira, hogy először gyermekhallgatóság nélkül, csak a magam szórakozására olvastam végig, és élveztem minden percét. A legkedvesebb mesei ötletem Oszkár eszmefuttatása a vihargépről… Ja, de előbb elmondom, miért is akar Oszkár vihargépet szerkeszteni. Szóval Lajos egy balul sikerült bundafestés során (mint kiderül, Morci csíkjai nem valódiak) a következőket tudja meg királyától: négy kívánsága van. Egy óriási, csodálatos torta, ami egészen másképpen néz ki, mint a közönséges torták. Talán mint egy víziló vagy egy elefánt. Aztán egy hatalmas vihart szeretne, villámlással, mennydörgéssel, ami belefér. Egy valódi varázslót, aki tényleg varázsol, nem valami vacak, szemfényvesztő bűvész. És szeretne még egy lovacskát, amin lovagolhatna.

 

Lajos — amint Morci elzavarja — már szalad is Oszkár műhelyébe. A tortát megoldja Jakab, a lovacskát beszerzik az egerek, a varázslóról pedig lemondanak, ha minden más megvan… De vihart csak Oszkár tud biztosítani! Sok-sok töprengés, vázlatkészítés és ceruzahegyezés után Oszkár a következőt süti ki: „köztudott”, hogy a villámok két dolgot imádnak: a fémeket és az erős zajokat. Tehát be kell csalni egy villámot egy trombitába. „A dörgés persze megy a nyomában, mert a dörgés mindig a villámlás sarkában lohol…” A vihargép viszontagságos kiötlése-megvalósítása és a vihar begyűjtése végig a kedvenc motívumom maradt: volt benne barátság Miklóssal, a szintén zseniális és melegszívű kisegérrel, kaland, tévutak (több próbálkozás, mégis mitől emelkedik levegőbe egy efféle szerkezet) – szóval csupa fantázia és szeretet!

 

Egészen odáig azt hittem, megkedveltem Erwin Mosert, míg a lányaim – akikkel szintén elkezdtem a könyvet – meg nem kérdezték: anyu, van ebben a könyvben más lány is Agátán kívül? És bizony nemmel kellett válaszolnom. Nem is csak ez a baj, de Agátával csúnyán elbánik a szerző: szegény pók meg volt győződve róla, hogy ő egy elvarázsolt királylány. De nem az. „Rémes, hogy egyesek mit nem képzelnek magukról, de hát nincs mit tenni.” Ez már önmagában szomorú, de Agáta még ellenszenves is lesz, ugyanis megveti a többi pókot, és pókhoz méltatlan módon szidalmazza társait. Morci kincseskamrájában végre zavartalanul egyedül lehetett (míg Morci rá nem bukkant), ám ott sem húzza meg magát, hanem zabálni kezd: ellenállhatatlanul vonzza a papírpénz illata, és fél év alatt megeszik több mint egymillió macskamárkát. Egyre nagyobb és kövérebb lesz, elzöldül a potroha. Később – szerintem önmagában problematikusan – a könyv kábítószereként emlegeti a pénzt. Legvégül azt is megtudjuk, hogy pénz híján Agáta ismét lefogy, sőt összezsugorodik, de gőgös marad, mint egy királylány, mert „némelyek sosem változnak”.

 

Így lettem újdonsült Moser-rajongóból egy csapásra: mérges. Igen, dühös lettem, mert nem szabad így elbánni a magukat királylánynak képzelőkkel, még akkor sem, ha pókok. Hát még, ha kislányok.