 A Vág Néptáncegyüttes Liptószentmiklósról. (Fotó: Roboz István) |
Az idei Nemzetközi Néptáncfesztivál már a huszonharmadik a sorban, büszkék is rá szervezői, hogy övék a második legrégebbi szabadtéri nyári program Szegeden. Duplán kell számolni, mivel a rendezvény csak a páros években nemzetközi, a páratlanokban a legjobb hazai csoportokat hívják meg. A fesztivál fő motorja Simoncsics János, aki hajdan maga is aktív táncos volt, ám hosszú évek óta színpadon kívül, a néptánc-mozgalom szervezőjeként dirigálja a lépéseket.
A tizenegy napos rendezvény-sorozat nemcsak a városiakat szórakoztatja, de a környékbelieket is, mert a csoportok körbejárják a szomszédos településeket. Nincs megállás a nyitó nap menettáncos felvonulása óta, az első hétvégi estéken Újszegeden, az ottani nosztalgikus hangulatú, deszkapados nézőterű szabadtéri színpadon adtak egészestés műsort, hétfőtől pedig megkezdődtek az „Utcai vigasságok”.
Ezekre a rövid órákra valóságos agórává változik a Dugonics tér, a szökőkutat körbevevő kőpadokon talpalatnyi (pontosabban fenéknyi) hely sem marad, a közönség szinte tapintható egységbe forr, a táncosok pedig a hely szellemétől megtáltosodva egyre dinamikusabban ropják.
 A La Maiade Malemortine együttes produkciója. |
Nem mindennapi produkciók vonulnak fel itt, mozdulat-nyelvük olykor meglepő: a Franciaország mélyéből (a Limoges-tól kilencven km-re fekvő Malemort-ból) érkezett társaság például a népi humor tőlünk idegen, de kedves, új tónusaiba avat be, a kalmük táncosok pedig egy teljességgel ismeretlen világ (számunkra megfejthetetlen) jelrendszerét használják. Ittlétük a fesztiválzáró gálának köszönhető, melynek témája a tizennyolcadik században élt kalandos természetű Benyovszky Móric életútja, így az idén meghívott együttesek az ő földrajzi állomásaihoz kapcsolódnak. Ennek alapján felvidéki magyar, szlovák, lengyel, francia, továbbá közép-franciaországi és – madagaszkári helyett – Magyarországon élő afrikai csoportok járják a táncot ezekben a napokban a dél-alföldön. Talán az a legszimpatikusabb ebben a műfajban, hogy nincs életkori- és súlyhatára. A cingár, hosszú végtagú kamasztól a testes, szemüveges idősebbekig bárki része lehet a társaságnak, ha szeret és tud táncolni, énekelni, vagy zenélni. De nemcsak ebben nincs határ, számukra ismeretlen bármilyen, mesterségesen kitalált választóvonal: a szlovákok a kőpadokon üldögélők közül választották partnereiket záró körtáncukhoz, a franciák szlovák kollégáikkal ölelkeztek össze, a lengyelek pedig műsoruk végén rázendítettek az „Az a szép, az a szép…” kezdetű dalra – elképesztően jó kiejtéssel – megköszönvén a helyiek szeretetét.
 A lengyel Povisle Táncegyüttes. |
Az egymás produkciójába való bekapcsolódások azt mutatták, hogy a tánc nyelve eredendően közös, talán csak az akcentus más. Mert a francia csoportnak hiába ütött el az öltözéke a megszokottól (ruhájuk sötét tónusú, a férfiak zorro-kalapot viselnek, a nők fehér főkötőt, vállukat pedig műremeknek beillő hatalmas csipkegallér borítja), megjelenésük és furcsa kellékeik – lámpások, portörlő seprűk, esernyők – csak új, de nem követhetetlen élményekkel gazdagították néptáncról alkotott elképzeléseinket. A tizenkét-tizennégy évesekből álló szibériai kalmük együttes egzotikus motívumokban bővelkedő táncából – a fiúk külső lábélen való lépéseiből, vállvonogatós mozdulataiból, a lányok aprózó tipegéséből és testrázásából – előbb-utóbb megértettük a két nem kommunikációjának lényegét, de azt is, hogy ez csak akkor működik jól, ha a talpalávalót hozzá az öregek húzzák.