Annak idején még a vacsorát is odavittük a készülék elé, és úgy ettük a melegszendvicset, mintha az is levél alatt talált hernyó lett volna, vagy más gusztustalanság (fehérjeforrás, ahogy Grylls mester belénk verte). Így vált heti rendszerességgé a túlélés, lassan elveszítve minden heroizmusát, hiszen aki minden héten megmenekül, az nem is volt veszélyben igazán. Más kérdés, hogy egy idő után már inkább csak az operatőrt sajnáltam, aki ugyanazokon a helyeken mászkált, ahol a túlélés bajnoka, csak arc nélkül, és csupán reménykedni tudtam, hogy ő mást is csomagolt magának férgeken kívül a jó meleg hálózsák mellé.
Grylls rutinja némiképp devalválta a hősies megmenekülésekről szóló filmeket is. Persze azokról korábban is nehéz volt eldönteni, hogy az emberi tűrőképesség nemes határait feszegetik-e vagy inkább a butaság határtalanságáról mesélnek színesen, szagosan. Az biztos, hogy 22 évesen egy kicsit mindenki megbolondul. Ekkor indult el a frissen diplomázott, ígéretes jövő előtt álló Christopher McCandless, hogy az ismeretlent és a kalandot keresve eljusson Alaszka vadonjáig. Értelmetlen haláláról Sean Penn forgatott filmet (Út a vadonba), amiből leginkább az derült ki, hogy érdemesebb alaposabban forgatni a növényhatározót (olyan bogyót evett, ami teljesen legyengítette). De 22 évesen vágott neki az ismeretlennek az egyetemet otthagyva az izraeli Yossi Ghinsberg (Daniel Radcliffe) is, hogy végül Dél-Amerikában kössön ki a nyolcvanas években (hol volt akkor még Grylls audiovizuális gyorstalpalója), egyszerű hátizsákos túrázóként, aki persze az egyszeri és utánozhatatlan kalandot keresi.
 Jelenetek a filmből |
Az persze meg is érkezett Karl Ruprechter (Thomas Kretschmann) osztrák kalandor képében, aki olyan mesét ad elő hősünknek, majd két barátjának, hogy azt még a rózsadombi nőegylet is tamáskodva fogadná. „Hőseink” valamiért mégis elhiszik, hogy ismeretlen törzs várja őket a bolíviai dzsungel legmélyén. El is indulnak, és végül bekövetkezik az, amit a józan ész már előre megelőlegezett: a véletlenek szerencsétlen alakulása folytán a felkészületlen turisták eltévednek a dzsungel nevű rémálomban. Yossi majdnem három hetet bolyong a vadonban, a film súlypontját is ez adná, a kilátástalanság és az eszelős remény közötti ingadozás, melynek során megint szemtanúi lehetünk az emberi lét (vagy csupán szervezetünk) nemes határait keresgélő kísérletnek.
Igazából a rendező, Greg McLean nem hibázik nagyot. Ameddig lehet, próbálja tartani a kényes egyensúlyt a tekintetben, hogy Karl rémprofi túlélő, úgy jár ki-be a dzsungelbe, mint más a bevásárlóközpontba, vagy kóros hazudozó, aki épp attól ijesztő, hogy nem tudjuk az indokait. (Thomas Kretschmann játéka nagy segítség ebben a libikókában.) Talán csak a szörnyen giccses jeleneteket bocsátjuk meg neki nehezen (kék pillangó, szerelem a tűzben, csillagfényes égbolt), de ezt akár foghatjuk az éhségtől és minden mástól meggyötört elme hallucinációira is. És mit tehetne bárki is, ha az agónia giccsel jár? Daniel Radcliffe is mindent megtesz, hogy maga mögött hagyja a harrypotteres időket, DiCaprio módjára csúszik-mászik, annyira lefogy, hogy meg lehet számolni a bordáit, sárban dagonyázik, vizes lesz a csontja mélyéig is, szinte fizikailag fáj a nézőnek, hogy ebből nem lesz Oscar.
 A képek forrása: MAFAB |
Mert nem nagyon lesz. A Dzsungel ugyanis nem lesz több annál, mint amit látunk. Ahogy az Út a vadonba esetén, itt sem kap többletjelentést a szerencsétlenkedés, az emberi hülyeség, majd az ezt helyreigazító hősies kitartás, a kimaxolt életösztön. Yossi sorsába nem látunk bele többet, mint három hétnyi szenvedést, némi inspirációt hozó gyötrelmet (hiszen könyv, majd film is lett a kalandból). De nem tudunk meg többet az emberi jellemről, barátságról, a határhelyzetekről, legalábbis nem többet, amit a fotelből ne lehetne felsorolni. Ennél többet tudott a James Francóval felszerelkező 127 óra, amely Aron Ralston megmenekülését mutatta be, akinek a Utah állam kanyonjában tett túrája vált rémálommá, és aki végül a kő alá beszorult kezét is levágta egy nyeszlett bicskával, csakhogy megmeneküljön. Könnyen lehet, hogy a nem mindennapi akaraterő bemutatásához tehetségesebb rendező kell, Danny Boyle ugyanis videoklipes dinamikával vegyítette a hallucináció és a valóság képeit a múltbéli jelenetekkel. Hasonlóval próbálkozik a Dzsungel is, ám ez sokkal inkább tűnik naiv maszatolásnak, semmint az elme drámai feloldódásának a nem mindennapi erőfeszítések közben. Így Yossiból sem lesz hős. Azt már más filmekből is megtanultuk, hogy a nem odavalót kiköpi a dzsungel/óceán/préri/sivatag. Eme tétel fényes illusztrációja a Dzsungel, még akkor is, ha a valós történet nem csupán a csodás megmenekülésről szól, hanem az értelmetlen halálról is. Könnyen lehet, hogy ha Karl és Marcus (Yossi barátja) sorsát követjük (adott pillanatban a kvartett útjai elválnak), talán jobban elmélyül a film.
Az Út a vadonban és a Dzsungel lehetne akár a csöndes lázadás filmje is. Fiatal, életerős fiúknak hirtelen elegük lesz a kényelmes társadalmi normákból, a talmi csillogásból és a vadon mélyén próbálják meglelni azt, amit az ember szinte már elveszített a kikövezett életutakkal kecsegtető világban: önmagukat púder és kuponok nélkül. Csakhogy a vadon lesz erősebb, és visszakergeti a muszáj Herkuleseket a kényelmes és biztos életükbe. Előbbi a saját butasága miatt nem tér vissza, utóbbi pedig szép hasznot húz a történetéből. (Reese Witherspoon is az Oscar előszobájáig verekedte magát a Vadon című filmmel, amelyben hősiesen küzdött a vízhólyagjaival az ezerötszáz kilométeres gyalogtúrán a Sierra Nevadán és a Mojave sivatagon át.)
Lehet, hogy a még érintetlen vadon nem több mint terápia? Vagy amolyan kísértetkastély, amely szembesít ugyan önmagunkkal, de vissza is kerget a kiharcolt kényelmünkbe? Vagy még ennél is kevesebb: biztos jövedelemforrás a fotelkalandorság idején? Kalkulálható tragédia laikusoknak?
De ki enne a válaszokért hernyót?