Ha párba akarjuk állítani a miskolci CineFesten vetített két filmet, a Beatles koncertezős időszakát bemutató The Beatles: Eight Days a Week – The Touring Yearst és a Placebo 2014-es oroszországi turnéján forgatott Placebo: Alt.Russiát, ezt a legevidensebb hasonlóság leszögezésén túl – hogy mindkettő koncertfókuszú zenei dokumentumfilm – annak az izgalmas különbségnek a kiemelésével tehetjük meg, hogy míg az új Beatles-film elsősorban négy fiatal srác személyes történetére kíváncsi, és mind a 60-as évek zaklatott politikai eseményei, mind az együttes óriási társadalmi hatása csak mellékesen jelennek meg benne, addig a nem kevésbé felfokozott politikai helyzetben forgatott Placebo-doksi kifejezetten a művészet és a politika viszonyát boncolgatja.
A Placebo együttes már csaknem húszéves, amikor Charlie Targett-Adams filmje indul, egy éve turnéznak a lagymatag fogadtatásban részesült Loud Like Love című nagylemezükkel, kicsit fáradtak, kicsit fásultak, de lecsapnak a lehetőségre, hogy beiktassanak egy tízállomásos orosz szakaszt a turnékörútjukba, ráadásul úgy, hogy az út nagy részét a Transzszibériai Expresszen teszik meg. Döntésük politikailag telített: egyrészt a biszexuális, gyakran női ruhában fellépő Brian Molko és a homoszexuális Stefan Olsdal együttesének turnéja önmagában is beintés az orosz politikai vezetésnek, másrészt Oroszország éppen ekkor szállja meg a Krímet, ami felveti egy lehetséges bojkott kérdését, de a Placebo azt az álláspontot képviseli, hogy a rajongókkal szúrnának ki, ha nem lépnének fel Oroszországban, és ez egyben azt is jelentené, hogy a politikusok nyertek.
Az együttes tagjainak új, energetizáló célt ad, hogy kitalálják, a turné állomásain helyi művészekkel fognak találkozni, hogy megtudják, milyen a helyzetük a mai Oroszországban, milyen a politikai vezetéshez fűződő viszonyuk, tudnak-e szabadon alkotni. Egyszemélyes filmstábként magukkal viszik Targett-Adamst, aki évek óta készít már nekik különböző videós anyagokat, köztük a 2012-es Coming Up for Air című dokumentumfilmet.
Ezen a ponton fognak csalódni azok a Placebo-rajongók, akik esetleg koncertfilmre vágytak: a Placebo: Alt.Russia zenés felvételeket csak elvétve és néhány másodperces hosszban tartalmaz. Sokkal érdekesebb, hogy a zenekar tagjait, elsősorban a narrátor szerepét is betöltő Olsdalt látjuk riporterré átlényegülni a különböző orosz művészekkel és újságírókkal folytatott beszélgetések közben. Mint a miskolci vetítést követően a rendező elmondta, a forgatás kezdetekor csak három interjújuk volt előre leszervezve, a többi menet közben alakult – talán ez is közrejátszik abban, hogy a megszólalók nem egy (pre)koncepciót támogatnak, konkrét tevékenységüktől függően több vagy kevesebb politikai nyomást éreznek magukon, de a többségük inkább arról számol be, hogy Oroszország annyira izgalmas és változó hely jelenleg, hogy szinte kiváltság ma ott művésznek lenni, és nem mennének el sehova.
 Jelenet a Placebo filmjéből |
Azért persze egész más a helyzete és nézőpontja, mondjuk, Nina Bisyarinának, egy animációs filmesnek, aki politikamentes gyerektémákat dolgoz fel, és állami támogatást is kap az alkotásaira, mint az aktivista Petr Pavlenskynek, aki a Pussy Riot letartóztatásakor összevarrta a saját száját, meztelenül, szögesdrótba tekerve feküdt ki Szentpéterváron az egyik állami intézmény elé és odaszögezte a heréit a Vörös tér kövezetéhez a Lenin-mauzóleum előtt.
Olsdal beszélget többek közt a Recycle Group néven alkotó képzőművészpárossal (legújabb kiállításuk jelenleg megtekinthető a Velencei Biennálén) és a közmédia által ellenségnek tekintett TV Rain nevű független tévécsatorna főszerkesztőjével is. Inkább érdekes információmorzsákat és jópofa életképeket kapunk, mintsem óriási revelációkat, viszont a film talán még izgalmasabb lesz néhány év múlva amiatt, hogy remek pillanatfelvételt készített arról, hogy a meghatározó művészek és újságírók hogyan látták a saját szituációjukat egy felfokozott és gyorsan alakuló politikai közegben egy adott pillanatban.
Az pedig szinte már szemtelen fricska, hogy egyetlen Placebo-koncertből került csak be kicsit hosszabb részlet a filmbe: a moszkvaiból, amelyen három szám után elromlott a technika, és ezt az összeomlást nézhetjük meg a színfalak mögül.
Amikor egyszemélyes stábjáról mesélt Miskolcon, Targett-Adams elejtette, hogy „a zenés filmekben nincs pénz, hacsak nem Ron Howardnak hívnak és a Beatlesről forgatsz” – és valóban, a Beatles-film a skála ellentétes végpontján helyezkedik el gyártási értelemben. Jókora stáb készítette, rengeteg kutatómunka kellett hozzá, és olyan sztárok szólalnak meg benne, mint Whoopi Goldberg és Sigourney Weaver. Habár az igazi rajongóknak, vagy bárkinek, aki végignézte a tízórás Beatles antológiát, tényanyagát tekintve nem fog sok újat mondani, mégis van létjogosultsága a filmnek.
Egyrészt a megközelítés új, csak a Beatles 1963 és 1966 közötti időszakára, azon belül pedig a koncertezésre fókuszál, másrészt, mint minden rajongónak, Ron Howardnak is megvan a maga Beatles-értelmezése, és ennek fénytörésében, némiképp új perspektívából szemlélhetjük a zenekart, még akkor is, ha a filmben szereplő felvételek többségét már láthattuk máshol is. Howard tulajdonképpen „coming of age” sztoriként, azaz felnövéstörténetként ábrázolja ezt az időszakot, és persze az is: négy húsz körüli, bőrdzsekis, fésületlen srác szabályos popsztárrá átvedlése és megküzdése a világhírnévvel és a hihetetlen munkamennyiséggel, amit a Beatles-lét ezekben az években jelentett (ezért került a „heti nyolc nap”-idézet a címbe).
A rendező, amennyire csak lehetséges, archív felvételek és mai interjúk segítségével, belülről próbálja meg bemutatni, hogy Beatles-tagként mit jelentett ez az egész, és vállalását, amennyire ez több mint ötven év elmúltával, mindössze két élő zenekartaggal lehetséges, sikerül is megvalósítania. Döbbenetes, hogy nemcsak a Beatles zenéje maradt friss, de a fiúk humora és bája is ugyanolyan lefegyverző és megható ma, sőt talán még emberibbek is számunkra, mint egykor: Howard nem szupersztárként láttatja őket, hanem épp csak felnőttekként, akiknek azt kellett valahogyan kezelniük, hogy rövid idő leforgása alatt a világ legnagyobb hatású popkulturális jelensége lettek. „Kultúra? Ugyan már, ez csak ökörködés” – mondja erre a kölyökképű Paul McCartney a filmben.
Kicsit még sajnáljuk is őket, és arra gondolunk, csoda, hogy mind túlélték a hatvanas éveket, ahogyan végignézzük, milyen hatással volt rájuk a Beatlemaniával járó egyre fokozódó nyomás, hogyan fáradtak bele a folyamatos turnézásba és lett elegük abból, hogy épp a zenéjük a koncerteken senkit sem érdekelt.
Miközben Howard szépen felépíti ezt a személyes ívet, azért felvillantja a Beatles felmérhetetlen társadalmi, politikai és művészeti hatásának némelyik elemét is. De ezeket is személyes történeteken keresztül közelíti meg, így tökéletesen illeszkednek a film egészébe, és nem billentik el a hangsúlyt valamiféle kultúrtörténeti okoskodás felé, még akkor sem, amikor hirtelen jön egy zenetörténész és benyögi, hogy a popzenéből csak a Beatles hasonlítható Schuberthez és Mozarthoz (nem új gondolat). Nem ez a fontos, hanem például az, amikor Whoopi Goldberg elmeséli a saját koncertélményét, ami egyben egy megható közös pillanat volt az anyukájával, és arról is beszél, hogy a Beatles mennyi erőt és önbizalmat adott neki – „soha nem úgy tekintettem rájuk, mint fehér fiúkra” –, meg amikor az író-rendező Richard Curtis (Igazából szerelem) elárulja, hogy minden forgatókönyvében a Beatles-tagok közti, elképzelt szoros baráti viszonyt próbálja megragadni.
A Beatles a film által felölelt időszakban nem volt igazán politizáló együttes (politikai-társadalmi kérdések inkább később bukkantak fel a dalaikban, amikor már nem koncerteztek), de persze volt véleményük, és amikor az egyik amerikai turnéjuk során a szegregációról kérdezték őket a riporterek, a rájuk jellemző cuki szofisztikálatlansággal és őszinteséggel azt felelték, hogy „hülyeségnek tartjuk”. Meghozták a döntést, hogy nem fognak szegregált közönség előtt fellépni, ami nyilvánvalóan fontos politikai üzenet volt a világ leghíresebb együttesétől, de ezt is az együttesen belüli dinamikákon keresztül, illetve a közönség egy fekete tagjának visszaemlékezésén át mutatja be a film. Lehet, hogy még sosem voltunk ilyen közel a Beatleshez.