Egerben nagy a nyüzsgés, s már az állomás közelében lelkünkre köti egy lelkes lokálpatrióta néni, nehogy kihagyjuk a város Oscar-díjas cukrászfenoménjának legújabb művét, a barokk szobát, és persze a Történelmi Vigasságokat. Ez utóbbira ráerősít, hogy az utcán néhány bársonyruhás kisasszony éppen szembelibben lovagja karján, és ők csak az első fecskék, rövidesen én érzem kakukktojásnak magam farmerban, annyi körülöttem a várkisasszony. Ez a hétvége mindenesetre nem a magaskultúra jegyében zajlik, inkább mintha egy elbűvölő vurstliban múlatnánk az időnket – igen kellemesen.
 A Középkori Piactér |
Ahogy azt már a városban elterjedt dress code előre jelezte, a Dobó téren Középkori Piactér nyílt pár napra a Történelmi Vigasságok programsorozat részeként. Az árusok mindenféle meglepő portékával állnak elő, a kecsketejes szappantól a járványos népszerűségű cowboykalapig. Futnak persze a szokásos standard áruk is, a virágos, zsákszabású népi ruhácskák, a ragacsos édességek, az ezüstékszerek. Tele a tér, a padokon alig találni helyet, kijött az egész város. Lehet borozgatni, szalonnás kenyérlángost csipegetni, várat mászni, jósnővel jósoltatni és mutatványosokat lesni. A Mare Temporis hagyományőrző együttes tagjai kissé bágyadt táncokat adnak elő korhű viseletben, feltehetően ők a reneszánsz év nagy nyertesei, végigturnézhatják az évet lelkes, de amatőr produkcióikkal. A Corona Hungarica vásári mutatványosainak akciója pezsdítőbb, annál is inkább, mert nagyszerű kikiáltójuk van, aki harsányan hergeli tapsra a közönséget, vagy pirít rá az egyik szereplőre, a magándiskurzusokat folytató „királyra” (avagy: „Ne haragudjon méltóságos uram, hogy megzavarom…”). Mindenesetre viszonylag szórakoztató udvari tánc és némi zsonglőrködés következik, ráadásul, ha túl vagyunk a nyakon pörgetett, ijesztő fémkeréken, a szalaggyakorlatokon és a buzogányröptetésen, ízelítőt kapunk egymást csépelő lovagok – leginkább gladiátorokat idéző – tornájából is. Közel 40 fok van, már a sisakviselés is komoly tehertétel, mégis, az ütközetek szinte vérre mennek: az egyik lovag például úgy győz, hogy miután kiütötték kezéből a kardját, pajzsával ütlegeli földre ellenfelét.
Másnap csak a véletlennek köszönhető, hogy Bulla Márta textilműves Nemez(/s) Viselet című kiállítása – mely a Vigasságok részeként a Művészetek Házában látható – nem marad ki a programból. Nemezből készített, áttört, csipkézett, gazdagon díszített, színpompás női ruhákat találunk, hozzájuk illő, finom kis fejfedőkkel, kalapocskákkal. Kimunkált, gyönyörű, stílusos, és – mit szépítsük a dolgot! – civilben tökéletesen hordhatatlan darabok sorakoznak egymás mellett. Színházban vagy filmben viszont elképesztően látványosak lennének, van például egy színátmenetes, jégkék lebernyeg, csodaszép, kacskaringós mintával, mely mintha csak a megfelelő Hókirálynőre várna.
A délután a HuMuSZ öko-játszóházában ér minket a Kis Zsinagóga előtt. A Kiutak 2008 a reneszánsz év egyik aktuális vándorkiállítása, de senki ne kérdezze, mi az asszociációs fonál a kettő között, talán a reneszánsz ember, mint környezettudatos lény, vagy valami hasonló, (mindenesetre Zöld Reneszánsz program névre hallgat ez a vezérvonal). A kiállításon hajthatunk buddhista imamalmot, emelgethetünk súlyos betonpapucsot és -táskát, nézegethetünk szomorú arcot vágó, saját készítésű chipset, vagy morbiddá varázsolt számítógép-billentyűzetet. Kiderül továbbá, hogy a szelektív gyűjtőben mennyivel kevesebb helyet foglal egy összetaposott műanyag palack, mint egy eredeti állapotú, és hogy környezetbarát papírbútorokban is roppant kényelmesen lehet üldögélni. A kiállításhoz kapcsolódó játszóházban pszeudo-bevásárlásokat végzünk újrapapírra rajzolt kis ikonokkal, (hasznos információ például, hogy a dobozon 2-es kód jelöli a mélyalmos csirkék tojását, a 3-as ketreces, minimális helyre összepréselt csirkékre utal), ügyességi játékokat játszunk, a végén még stréber módra, bennfentesként egy öko-totót is kitöltünk, bezsebeljük az érte járó ajándékokat, és szelektív hulladékgyűjtésre buzdító textiltáskával felszerelkezve flangálunk tovább.
 Kopcsik Lajos és a barokk szoba |
És végül jöjjön, aminek jönnie kell, Eger büszkesége, és egyik leglátogatottabb múzeuma, a Kopcsik Marcipánia. Úgy tűnik, hogy Kopcsik Lajos világhírű mestercukrász irigylésre méltó, szisztematikus, enciklopédista szemlélettel mindent marcipánba önt, amit csak szeret az életben: kedvenc borától a hímzett párnákon át örökbecsű mesekönyveken keresztül Kass János, Miró vagy Monet művekig. Népművészeti ereklyék, irodalmi kedvencek (Lázár Ervin egyik meselemeze), zenei fétisek (például a Pisztrángötös, bakelitlemezekkel és fickándozó halakkal), szeretett képzőművészek alkotásai, vallási jelképek (még ortodox ikon is akad), családi emlékek (az unoka rajza marcipánceruzákból álló csendélet közepén) sorjáznak egymás mellett az üvegvitrinekben elképesztő precizitással kidolgozva. A tárlat végén pedig ott ragyog a legújabb, hihetetlen mű, a barokk szoba, melynek berakásos parkettáját, színpompás falburkolatát – önarcképgyanús portréval –, arany díszítésű, súlyos függönyét, finom bútorait, kecses fésülködőasztalát, méregzöld pamlagját és az azon heverő hegedűt mind a cukrászmester alkotta egy speciális anyagból, porcukor és zselatin elegyéből. Sokat gondolkozom rajta, hogy Kopcsik vajon ki lehet azon túl, hogy nemzetközi díjesővel elismert cukrász? Eltévedt szobrász, festő, grafikus, bútorrestaurátor, belsőépítész, popkultúra-gyűjtő szuvenírgyáros? Feltehetően inkább egy megrögzött, boldog álmodozó, aki egy összehasonlíthatatlanul édesebb világgal vigasztalja rajongóit.
 Győrfi András: Esőember |
Amikor a pályaudvar felé futva a Széchenyi utcán még egy fúvószenekarba – a hetykén masírozó Szolnoki Huszárzenekarba – is belebotlunk, akik a fehér műanyag csizmában, apró lila ruhácskákban parádézó, jókedvű, elefántcombú mazsorettlánykák, az Egri Majorette Egyesület és a miniatűr balettsztároknak maszkírozott, alsós utánpótlás-csapat végeláthatatlanul kígyózó oszlopát kísérik, úgy tűnik, végleg kimerítettük a város minden szórakozási lehetőségét, és tényleg mindent láttunk.
Sajnos nincs igazunk, de ez már csak otthon derül ki a Középkori Piactér weboldaláról: nem láttuk például Győrfi András grafikusművész kiállítását a Templom Galériában: nem láttunk egyetlen szúrós tekintetű Don Quijotét, egyetlen labdán egyensúlyozó zsiráfot, egyetlen kádban pancsoló matrózangyalt, és egyetlen, icipici felhők közt lebegő léghajót sem. És bár hangulatosan telt ez a két nap, mégis úgy érzem, mintha éppen a legfontosabb dologról maradtam volna le.