Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PALACSINTASÜTŐ, TEJESZACSKÓ

Gyerekelőadások a III. ESZME Fesztiválon / Stúdió K Színház
2016. szept. 29.
Az idei, III. ESZME Fesztivál gyerekeknek szóló kínálata többféle értelemben volt vegyes: például a bábtechnikák és a minőség terén is. RÁDAI ANDREA BESZÁMOLÓJA.
Egy fesztivál több előadását végignézve az ember óhatatlanul is azon gondolkodik, hogy a produkciókban mi a közös, még ha a keresett kapcsolódási pontokat tágan értelmezzük is. A III. ESZME Fesztivál esetében nehéz lenne megfogalmazni, hogy mi hozta össze ezeket a gyerekelőadásokat. Igaz, már azzal kapcsolatban is csak az emlékeimre hagyatkozhatok (a szervezet honlapjára nem), hogy milyen céllal jött létre, és főleg: milyen szellemben működik az Európai Szabadúszó Művészek Egyesülete. Mindenesetre a gyerekeknek is közvetítendő kortárs szellem, a minőség iránti elkötelezettség érezhető a legtöbb előadáson (így-úgy nézve azért mindig kilóg valami), és persze fontos, hogy ezek az alkotások megmutathatták magukat Budapesten, a Stúdió K-ban is. (Melynél ideálisabb helyszínt nehéz lenne elképzelni egy efféle fesztiválra, előadások utáni kakaózásokra, annyira kedves, családias, otthonos.)
Vitéz László
Vitéz László
Kezdjük mindjárt az innenső, hagyományos végén: a Tatay Színház előadása, a Tatai Zsolt által játszott Vitéz László nem más, sem több, sem kevesebb, mint Vitéz László: a piros orrú, palacsintasütős, kurjongató paprikajancsi. Kemény Henrik generációk tudásából összerakott, ősi formákig visszanyúló, vásári bábszínháza olyan, mint egy nagy tál forró sült krumpli. Nem ismerek olyan gyereket, aki ne szeretné a sült krumplit, aminek megfelelően ennek az előadásnak volt a leginkább hallható sikere a Stúdió K-ban. (Ott van! Vigyázz! Csoki!) Vannak poénok, amik szinte bármikor bevethetők ennél az – egyébként épp a nyelvelsajátítással foglalkozó – korosztálynál: elég, ha a malom helyett azt mondjuk, majom, a lopni helyett, hogy lopikálni, a kincs helyett pedig azt, hogy kilincs. Hasonlóan egyszerű mechanizmus az alapja Vitéz László bohócériájának: az átveréseknek, elrejtőzéseknek, bucskázásoknak és náspángolásoknak is. A lényeg valóban a játék, méghozzá az a fajta, aminek szellemisége a gyerekekkel való, felszabadult, sikítozós, kergetőzős, birkózós otthoni hancúrozásokat idézi. A hatáshoz persze feltétlenül szükséges egyfajta robusztus játékkedv (mind a szülő, mind a bábszínész részéről). 
A fesztivál többi darabja általában ennél újszerűbb bábtechnikákat, bábszínész-báb interakciókat alkalmaz, ami természetesen nem feltétlenül vezet izgalmasabb előadásokhoz. A miskolci Csodamalom Bábszínház Hisztimeséje (rendezte: Csató Kata) például nagyban épít látható jelenléttel bíró bábszínészre, mégis a kevésbé sikerült előadások közé tartozik. A szöveg csak nyomokban tartalmazza az eredetit (Berg Judit), és mintha versbe lenne szedve. Sok minden felróható és megbocsátható a szülők fásult, túlterhelt népének, de amit a Hisztimese anya-alakja képvisel, mindenen túltesz: szánalomra méltón vértelen, fantáziátlan és idegesítő. Vajon miért tetézi a helyzetet azzal, hogy rászól a kislányára, csak azért, mert kavicsot rugdos? És miért kell megkérdezni valakit, aki már éppen csúszdázik, hogy nincs-e kedve homokozni? Az anyát játszó Törőcsik Eszter sokkal inkább elemében van Hisztimanóként, akit egyébként csak a hangjával jelenít meg; ami egyrészt indokolt lehet (minek lebéklyózni a képzeletet), másrészt eleinte minden igyekezet ellenére okoz némi zavart a szerepek különválasztásában, legalábbis számomra; gondolom, a háromévesek körében is. Zsófi alakja sokkal hitelesebb, ahogy az őt megjelenítő Nagy Petra összeszorítja a száját, alig láthatóan ráncolja a homlokát, abban benne van minden, ami miatt olykor úgy érezhetjük, áthatolhatatlan falak választanak el minket és egy háromévest. Hozzátenném, hogy – mintha az előadás félne megjeleníteni igazán kemény helyzeteket – jó darabig egyáltalán nem is hisztizik, és akkor is csak tessék-lássék. Nyögvenyelőssé teszi az Hisztimesét a folyamatos „átdíszletezés” is: pár mondatos otthoni jeleneteket követnek pár mondatos játszótéri jelenetek, közöttük jelenetnyi hosszú betétdal, mindig ugyanaz. 
Litera-túra
Litera-túra
Többek között a kortárs versek teszik kortárs szelleművé a Litera-túra, avagy a Költők meg a Kötelezők című darabot (dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház). A színlapot utólag olvasva kissé meglepődtem, kevesebb kohéziót fedeztem fel az előadásban, mint amire a leírás alapján számítottam volna. Mert van az iskola és van a költészet (és ezen belül a költészet mibenlétét firtató költészet), a kettőt pedig főleg a – nem kortárs versekből való – memoriter kapcsolja össze jobbára azért az előadásban is. Nagyon jó szövegeket válogatott az előadásba a rendező Kolozsi Angéla (Ady Endre, Babits Mihály, József Attila, Havasi Attila, Janikovszky Éva, Kiss Ottó, Kosztolányi Dezső, Lázár Ervin, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, Takács Zsuzsa, Varró Dániel), és nagyon hangulatos az az iskolai közeg, amit az előadás megteremt. Ez pedig főleg a színészeknek köszönhető, akik némajátékkal: nüanszokkal, minden erőltetettség nélkül jelenítenek meg különféle iskolai jellemeket, viselkedésmódokat, túlélési technikákat. Kovács Domokos egész lényéből az sugárzik, hogy az iskolapadban ül, pontosabban: hosszú lábait maga alá gyűrve görnyed, túlél. Csadi Zoltán hátrazselézett hajjal játssza az Eminenst, aki mindig pontos, mindig figyel, mindig tudja, de néha róla is kiderül: ő is csak gyerek. Pájer Alma dacos, öntudatos, de szeretnivaló kamaszlány. Vicces, ahogy az iskolapadból előkerülnek a különböző tárgyak, például a diákok kicsinyített, jelzésszerű báb-mása. Méltó Lázár Ervin szelleméhez, ahogy az orrát lógató, csüggedt költőt, egy báb-Berzsiánt körülnyüzsgik a bábszínészek. Az egésznek van valami kedves bája, és az sem baj, ha az előadást „csak” egy erős atmoszférájú, jó ízléssel összeállított vers-válogatásnak tekintjük. 
A Bábrándozók előadásában, az Ebcsont és nyúlcipőben végig szépen formálódik, alakul az a játék, amiben báb és bábszínész segítségével a háziállat és a gazda, avagy egy testvérpár jellemeinek összefüggéseire derül fény (rendező: Veres András). Kolozsi Angéla meséje és az előadás szép, szimmetrikus szerkezete is azt az egyszerű, de fontos tanulságot szolgálja, hogy rajtunk kívül bizony mások is vannak a világok (akik, urambocsá, másmilyenek, mint mi), és hogy emiatt az élet néha nehéz és bonyolult, de sokszor örömteli is, főleg, ha igyekszünk egy kicsit elfogadni azt a másikat. Mindezt nem didaktikusan és szájbarágósan, hanem magával ragadóan viccesen, szellemesen tálalja az előadás. Két háziállat, egy gazdájának feltétlenül engedelmeskedő kutya, Tódor és egy végletekig elkényeztetett nyúl, Tilda ismerkedik egymással egy kényszerű együtt-tartózkodás során. Tódor nagyon kedves eb, a gazdáját a barátjának érzi, viszont híján van a kritikus gondolkodásnak, Tildának mindent szabad, neki viszont az egyenrangú partnernek járó figyelem hiányzik. Természetesen a gazdáik személyisége – és félelmeik, magányuk – tükröződik bennünk. Törőcsik Eszter (aki a Hisztimesében is látható volt, itt azonban sokkal hálásabb szerepe van) és Kovács Judit játssza az állatokat és gazdáikat is, akik történetesen testvérek – jól látszanak a vérségi kapcsolat nehézségei és árnyalatai. Jópofa és sokféleképpen használható a díszlet, a forgatható, egymásra rakott kartondobozkák, amik fürdőszobát, nappalit, konyhát, családi fényképet, dolgozósarkot stb. tudnak jelezni. Mint az várható, hatalmas kalamajka és felfordulás lesz Tódor és Tilda csörtéjéből, de a végére rend lesz, nem csak lakásban, s hogy a felek (mind ember, mind állat) mennyivel közelebb kerültek egymáshoz, azt a bábszínészek szerepcseréjéből is jól látszik.
Szemenszedett mese
Szemenszedett mese
Bábhasználat szempontjából alighanem a Szemenszedett mese (Manna, SZFE) a leginvenciózusabb, de talán csak azért merem ezt így kijelenteni, mert gyengém a tárgyanimáció, amikor a körülöttünk levő hétköznapi tárgyak hívnak játékba, és építenek fel egy külön világot. A Markó Róbert rendezte előadás ilyen: mintha csak a konyhában, a bevásárlásból hazaérve kezdenénk el hülyéskedni, de az a koherens rendszer, ami ebből az ötletből kibomlik, nagyon profi. A Grimm-meséből kiinduló történet (Gimesi Dóra) egy olyan országról szól, ahol mindenkinek egy, három vagy öt szeme van. Egy ilyen helyen a kétszeműek a kirekesztettek, csúfolják is szegény Erzsit (Pájer Alma játssza kedves ártatlansággal), még a saját testvérei, Agónia és Begónia is. A lányokat pöttyös bögrék testesítik meg. Találékony effekt, hogy a gonosz testvérek (Valentyik Anna) általában egy szekrény polcáról szólogatnak ki (illetve be, olyankor némi rasszista felhanggal). Erzsi támasza, barátja, Pista kecske – akit terülj, terülj, asztalkámmá bűvöl egy öregasszony – egy tejeszacskó. A lakoma SPAR-szatyorból kipakolt tejtermékek sokasága; figyelemre méltó a színpadi hatás, amikor azt mondják: csirkepaprikás sztrapacskával, s közben Erzsike élvezettel harap bele egy Túró Rudiba. Az előadás egyik csúcspontja, amikor a gonosz nővérek elveszejtik szegény Pistát, akinek haláltusájában szétspriccelődik a kiömlő tej, s mindent beborít; közben Csiby Gergely vérfagyasztó halálhörgést is produkál hozzá. 
Ez a felszabadult játék építi fel az egész előadást, s közben kibomlik a mese egyszerű, mindenféle mellémagyarázás, kitétel nélkül helytálló igazsága: nem az a fontos, hogy ki honnan jött, s hány szeme van, hanem az, hogy éhes.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek