Vaksötét
2016.08.23.

Nem vált világot a Magyarországon forgatott amerikai thriller – de egyéjszakás rémálomnak megteszi. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Azt mondják, senki sem kapott könnyebben szerepet Hollywoodban Alan Arkinnál, amikor a Várj, míg sötét lesz gonoszát castingolták. Nem volt színész ugyanis, aki vállalta volna, hogy Audrey Hepburnt terrorizálja. Az ország kedvenc mozicsillagát, a mókusarcú, porcelánszépségű Hepburnt, aki ráadásul egy vak háziasszonyt alakít? Tuti karriergyilkosság. Alan Arkin persze mesterien hozta a James Bond-gonosszá fazonírozott, szadista John Lennont, aki a játékbabába rejtett heroinját keresi Hepburnön – és még csak meg sem botlott a karrierje. Egy évvel később Clouseau felügyelőként robogott keresztül Londonon – Peter Sellers cipőjébe préselni magát sokkal jobban fájhatott neki.

Mai szemmel színpadiasnak hat, de a maga idejében félelmetes film volt a Várj, míg sötét lesz. Hollywood a hatvanas években még nem szolgáltatta ki ennyire a hősnőit, nem engedett nettó pszichopaták közelébe olyan törékeny sztárokat, mint Hepburn. Klasszikus a finálé, amikor a vak háziasszony széttöri a villanykörtéket, hogy előnyére fordítsa a sötétséget – a vászon is teljes sötétségbe borul, a néző csak a hangok alapján tájékozódhat. A hatást trükkel fokozták, megkérték a mozivezetőket, hogy kapcsolják le a vészkijáratokat jelző lámpákat, a dohányosokat meg hogy ne dohányozzanak. Még Stephen Kinget is megijesztette a film, a Danse Macabre-ban minden idők legfélelmetesebb filmjeként (top)listázta.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Valószínűleg Fede Alvareznek is ott pihen a polcán egy elnyűtt VHS-en, mert az uruguayi rendező most az elnéptelenedett, leépült Detroitban gondolta újra a történetet. Alvareznek tapasztalata van az újrázásban, hollywoodi karrierje a kultikus Evil Dead remake-jével indult. A Vaksötét szerencsére nem remake, csak a koncepciója ismerős: három rabló tör be egy vak ember lakásába, hogy elcsenjék a biztosítótól kapott pénzét. Persze nem számítanak rá, hogy az öreg – egy Irakban megvakult tengerészgyalogos – keresztbe tehet nekik. Hogy rájuk uszítja a pitbullját, és pisztollyal meg kalapáccsal veri őket végig a zegzugos lakáson.

Sallangmentes film a Vaksötét, amilyen pár hete az Amikor kialszik a fény volt. Szűk másfél óra, amit a feszültséget magas hőfokon tartva darál le. Mint a Lights Out, ez is egy ötletet variál a végletekig: hogyan lehet a koromsötétben kijátszani egy vakot? Hogyan lehet elbújni előle, ha minden lélegzetvételt, padlócsikordulást hall? És hogyan lehet elmenekülni egy házból, amelynek minden kijáratát lelakatolták?

Alvarez, aki a stílusérzékét már az Evil Deadben bizonyította, a maximumot hozza ki ebből a zárt szituációs thrillerből. Őt a hangoskodó, jump scare-rel – maxra tekert hangeffekttel – ijesztgető horrorfilmek helyett a csendben rejlő feszültség érdekli. A némaság terrorja, amikor egy pisszenésért is halál jár. Meg az a macska-egér játék, ami a labirintusszerűvé kuszált házban zajlik. Mikor operatőre Steadicammel, egy vágatlan snittben bóklássza be a házat és emeli ki a potenciális fegyvereket üvegszilánktól kalapácsig, arra Sam Raimi vagy Scorsese is elégedetten csettintene. A csúcspont persze itt is a teljes sötétben zajló közelharc, amit Alvarez nem az éjjellátó elcsépelt mohazöldjében, hanem monokrómmá fakított képeken mutat meg – a tengerészgyalogost felvágott szemekkel, kontaktlencsében játszó Stephen Lang premier plánját aligha lehet felejteni a moziból kijövet.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A körítést – történetet – viszont túlontúl könnyű. Alvarez ugyanott rontja el filmjét, mint Sandberg: elfelejti felrakni az érzelmi téteket. Hősként félkézzel odakent karaktereket, sztereotípiákat mozgat. Egy jófiút, aki titkon szerelmes a csajba; egy rosszfiút, aki jár vele; és a lányt, aki a lopott pénzből a húgát mentené a rossz családi körülményektől. Unalmasak, és miért tagadjuk, irritálóak ezek a fiatalok, akikért szorítanunk kéne. De a kirabolt öregért sem lehet. Amit Alvarez papíron műfajújításnak szán – ti. hogy megbolygatja a home invasion thriller műfaji tényállását, és nem a lakóval, hanem a rablókkal vagyunk a betörés során –, az a moziban szerencsétlen húzásnak tűnik. Apad az izgalom és múlik a kezdeti infarktusveszély, mert a rendező mindenkit besároz, és elnagyolt karaktereit nem tudja közel hozni hozzánk – így aztán nincs kivel mennünk, menekülnünk.

Alvarezt, sajnos, a horror metaforikus olvasata sem érdekli. Az Evil Deadben sem azért tette meg elvonókúrára indult drogosnak a hősnőt, hogy a függőségről mondjon valamit, hanem mert szüksége volt egy dramaturgiai csavarra, ami az elhagyatott erdőszéli viskóban tartja a fiatalokat. Drogfüggőség helyett a szexuális erőszak kerül szóba a Vaksötétben, de csak sokkértéke van a váratlan csavarnak, amit Alvarez ráadásul nem készít elő, és nem tudja úgy a groteszk felé kormányozni filmjét, hogy az ne váljon inkább nevetségessé.

A Várj, míg sötét lesz-t ’98-ban újra színpadra állították a Broadwayn, Alan Arkin szerepét Quentin Tarantino játszotta, kitalálják: rajongásból. A Vaksötétnek valószínűleg nem jár majd ilyen főhajtás harminc év múlva. Pedig félelmetesebb, és, a színjátszást leszámítva, minden szempontból professzionálisabb film. Ügyes gondolatkísérlet és kellemes kikapcsolódás annak, akit a klausztrofób thrillerek, a vértelen horrorok, vagy épp Törőcsik Franciska hoz lázba, aki a Pomázon forgatott film egyik mellékszerepében villantja meg, milyen remekül tud pánikolni. Ki tudja, talán még horrorszínésznő is lehet belőle Amerikában.
 
Szerző: Soós Tamás