Konwitschny-rendezés Magyarországon – ez már önmagában is figyelemre méltó; de hogy ráadásul az Anyegin kerül színre, amit két hete emlékezetes rendezésben újított fel a budapesti Opera (egyáltalán nem mellesleg egy korábbi miskolci előadás nyomán) – ez már igazi ínyenceknek való csemege. S bár nem minden esetben tartom üdvösnek, ezúttal magam sem kerülhetem el az összehasonlítást.

Jelenet az előadásbó

Kíváncsi vagyok, hogy akik okos német színháznak, didaktikus, kiagyalt valaminek tartották Kovalik Balázs rendezését, mit szólnak Peter Konwitschny felfogásához. Kovalik ugyanis látszólagos formabontása és szimbolikus, olykor szürreális eszközei ellenére alapvetően a szereplők lélektana felől közelítette meg az Anyegint, előadásában a szereplők egymáshoz való viszonyai, illetve az egyes karakterek jellemfejlődése játszotta a főszerepet. Felfogásában éppen azért végzetesen tragikus a darab, mert az emberek önmagukban hordozzák az okokat, amik képtelenné teszik őket a boldogságra. „A világ kinn haddal tele, de nem abba halunk bele” – ahogy Bartók operájának nagyon is idevágó sorai mondják.

Jelenet az eladásból

Nos, Peter Konwitschny rendezésében igenis a világba halnak bele a szereplők: nem annyira érzelmi zűrzavaruk és önkifejezésük lehetetlensége, mint inkább a társadalmi kötöttségek állnak boldogságuk útjában. Némelyek, mint Tatjána, megpróbálnak ugyan kitörni ebből, de még legközvetlenebb hozzátartozóik részéről is értetlenségre találnak: a dada teljes felháborodással fogadja a lány kijelentését, miszerint ő szerelmes volna, és amikor az arra kéri, juttassa el a levelét Anyeginhez, egyszerűen hülyének tetteti magát. De Tatjána legalább értelmes módon próbál meg kitörni a szorongató béklyóból; a többiek számára csak az alkohol marad mint végső mentsvár. A darab elején Larina és a dada koccintanak, nem sokkal később az aratók egy demizson képében nyújtják át gazdasszonyuknak a munka gyümölcsét. Az újonnan bemutatkozó Anyegin egy üveg pezsgővel állít be a Larin-házba – Tatjána később ennek csomagolópapírjára írja majd levelét. Az eperszedő lányok részeg bulizós kiscsajokként jelennek meg, beléjük kapaszkodva oktatja ki Tatjánát a szintén részeg Anyegin. Csoda-e, hogy a visszautasítás után Tatjána maga is összeomlik, és beáll a sorba? A báli jelenetben még kellemetlenül érinti, hogy Triquet amolyan árucikként dicséri szépségét, a pétervári bálban viszont már maga is kedélyesen pezsgőzik férjével és vendégeikkel.

Adriana Kohútkov. Forrás: Miskolci Operafesztivál

Ha máshonnan nem, az előadás délelőttjén tartott elméleti bevezetőjéből megtudhattuk, hogy Konwitschny számára a színház a közönségnevelés eszköze; vele elsősorban a társadalmi problémák megoldása lebeg szeme előtt (s a magánéleti konfliktusokat is a társadalomban gyökerezőnek tekinti). Ezért, hogy az Anyegin számára elsősorban a társadalmi nyomás miatt ellehetetlenülő emberi kapcsolatok drámája; ezért, hogy ennek mintegy szimbólumaként Lenszkijt nem Anyegin, hanem egy egész tömeg (a párbaj iránt érdeklődő közönség) gyilkolja meg (holttestével a kétségbeesett Anyegin aztán eljárja a polonézt). Ez az alapvetően közösségi megközelítés okozza, hogy a szereplők lelki életéről vajmi kevés újat tudunk meg a korábbi, hagyományos előadásokhoz képest – a rendező erejét, úgy tűnik, kimerítette a szociológia, és a pszichológiát illetően maradt a jól beváltnál. Ez nem bírálat, csupán észrevétel. S ha összehasonlítással kezdtem, talán úgy illik, hogy állást is foglaljak: Konwitschny rendezését nagyon izgalmas színházi produkciónak, de ugyanakkor hideg előadásnak tartom. Létjogosultságát, kikezdhetetlen szakmai minőségét eszem ágában sincs elvitatni, de ha választanom kéne, Kovalik sokkal emberközelibb (de cseppet sem szelídebb!) megközelítésére szavaznék.

Míg azonban a rendezés megítélése ízlés dolga, a zenei megvalósítás már egyértelműbb helyzetet teremt. Akik fanyalogva emlegetik Operaházunk énekkarát és zenekarát, azoknak ajánlom, hallgassák egy hétig a Szlovák Nemzeti Színház együtteseit – így bizonyosan megtanulják tényleges értékén kezelni a mieink teljesítményét. Pavol Selecký karmester részéről interpretációról nem, legfeljebb biztonságos levezetésről beszélhetnénk – ha ez mindig problémamentesen összejött volna. Az énekesek viszont jók, noha a pesti Anyegin-csapatunknál a puszta hangmatériát tekintve szinte mindenki halványabb egy árnyalatnyival. Egyedül Ľudovít Ludha Lenszkijét éreztem gyengének: a figura sincs igazán kitalálva (nem is tűnik elég fiatalnak, alkatra sem éppen ideális), éneklése pedig nyers, és lényegében csak fortéban üzembiztos. Adriana Kohútková kiemelkedően jó Tatjána: vokálisan fölényesen uralja a szerepet; figurája talán már kezdetben is kicsit érettebb, mint az ideális, de erénye, hogy a maga képére tudja formálni a koncepciót. Pavol Remenár szép hangú, előnyös megjelenésű, kulturáltan játszó és igen fiatal Anyegin. Terézia Kružliáková bájos, cserfes, de nem különösebben izgalmas Olga. Peter Mikuláš kedélyes Gremin a hagyományos tábornok-típusból, imponáló basszussal. Jitka Sapara-Fischerová kellően ellenszenves, csak pillanatokra ellágyuló dajka. Nomen est omen: Lilia Larinová nagyszerű karakterénekesnőnek bizonyul Larina szerepében. Igor Pasek a leggusztustalanabb Triquet, akit valaha is láttam – ez most dicséret, nem bírálat; a kuplét azonban csöppet sem makulátlanul énekli, és francia kiejtése is hagy maga után kívánnivalót.

Kapcsolódó cikkünk:
Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2008