A Csajkovszij-koncertet Patricija Kopacsinszkaja tavalyelőtti Müpa-beli felejthetetlen megnyilatkozása óta nehéz anélkül meghallgatni, hogy az előadást – akár szándékunk ellenére, s talán nem is kizárólagosan – ne ahhoz viszonyítanánk. Kivált, ha megint egy a Szovjetunióban, de Oroszországon kívül született, fiatal orosz hölgy játssza el nekünk. A huszonéves Alena Bajeva persze már-már eggyel fiatalabb generációt képvisel – versenysikerei, zenész-partnerei azonban egyértelműen azt mutatják: ő is jóval több már ígéretes kezdőnél.

Alena Bajeva

Egyvalamit mindenesetre feltétlenül a javára írhatunk: Bajeva a legkevésbé sem kíván hasonlítani sem Kopacsinszkajára, sem senki másra – kiforrott zenészegyéniség, akit máris bajos lenne bárki mással összetéveszteni. Talán legfeltűnőbb egyéni vonása a különlegesen mély, de nem ércesen mély zengésű, hanem inkább bársonyosan puha tónus, amely a legmagasabb regiszterekben rendkívül sugárzó, gömbölyű fényességgel szólal meg. Alul és középen viszont van ennek a hangnak – vagy Bajeva zenélésének? – valamiféle homályossága, nem tökéletesen éles körvonalú jellege, ami néha úgy hat, mintha intonációs pontatlanság lenne, pedig nem az. Ez a különös, könnyű köd azután gyakran feltisztul, de néha vissza-vissza is ereszkedik. Ugyancsak érdekes, személyiségjegy, hogy Bajeva a vezetőhangokat – és ugyanúgy a dallami felső váltóhangokat is – kifejezetten szűkre intonálja, érezhetően szándékosan, már-már egzotikus kolorittal színezve a képet. Ugyanakkor mindenben, ami próbaköve lehet egy romantikus versenymű előadójának, könnyedén excellál: kadenciái meggyőzőek és fölényesen magabiztosak, virtuozitása elsöprő, és intonációja a leggyorsabb figurációkban és a legmagasabb fekvésekben is kifogástalan.

A legmeggyőzőbb, az előadói mélység szempontjából legfigyelemreméltóbb pillanatokat a zene nagy kitárulkozó pillanataiban, a nyitótétel kadenciájában és elsősorban a lassú tételben hallhattuk Alena Bajevától. Utóbbiban a mély zengésű hang részévé vált a kifejezésnek, hozzájárult a varázslatosan meghitt atmoszféra megteremtéséhez; s ugyanitt lehettünk tanúi legszebb pianissimo megszólalásainak is. Keller András és a különösen szép színekkel kedveskedő zenekar pedig magától értetődő módon alkalmazkodott a szólista egyéniségéhez és zenei nyelvéhez. 

Concerto Budapest

Mindazonáltal a 7. szimfónia előadása sokkal inkább hatott kőbe vésett, minden szempontból véglegesre kimunkált interpretációnak. Kellernek az a klasszikussá érő tulajdonsága volt itt meghatározó élményem, hogy a különböző zenei karakterek, tető- és mélypontok, katartikus pillanatok olyan módon nyernek különleges intenzitást és a mindennapit meghaladó jelentőséget, hogy ehhez nincs szüksége semmilyen hozzáadott eszközre, vad dinamikára, látványos mozdulatokra, szélsőséges tempóra – bármire, ami külsőségesebb volna a zenész számára rendelkezésre álló paraméterek körültekintő, szerves és mégis teljesen szabad megválasztásánál.

Ám a változtatható paraméterek száma szinte végtelen. Ilyen a bevezetés ólomsúlyú tempója, a gyors rész száguldó, mégsem eszeveszett tempójának megválasztása, dinamikai kitöréseinek finomhangolása, a timpanihang keménységének meghatározása, a zenei folyamat soha nem csökkenő feszessége vagy eközben a vonósok lágyságának a megformálása. Vagy a daktilus mennybemenetelét hozó második tételben az egyes szólamok megejtő tisztaságú belépése – ezúttal nem az intonáció, hanem a tónus, a gesztus értelmében; vagy pedig a triórész mesteri fúvós-színkeverései.