Lehet, túl magasra tette a lécet Spike Jonze a hasonló témát feszegető A nő című alkotásával. Mindenesetre, ami ott a technológiával is helyettesíthető cyberkori szerelem kapcsán idegenül ismerősnek és reális veszélynek, esetleg épp ellenkezőleg: futurista, de hétköznapi látomásnak tűnt, az a Transzcendens című filmben elsikkadni látszik és abszurdnak hat. Részben, persze azért, mert Pfister ezt a szerelmi szálat főként a filmje első felében veszi fel (és csak a vége felé kanyarodik vissza hozzá), hogy aztán a történetet az „őrült tudós” tematika körül bonyolítsa tovább, aki a világra szabadított hibrid hadseregével közösen és megváltó terveinek köszönhetően jobb pillanataiban a Testrablók támadása című filmet idézi meg, rosszabbakban viszont a Stephenie Meyer-adaptációt, A burok című monstrumot. Másrészről, mert a rendező tényleg úgy csodálkozik rá a „szellem a gépben” problémakörére, mintha lemaradt volna a ’90-es évek technológia-fóbiás, a virtuális személyiségektől és kapcsolatoktól hüledező kiberfilmjeiről, a Johnny Mnemonic – A jövő szökevényétől A 13. emeletig. 

De ne szaladjunk ennyire előre! A Transzcendens keretes szerkezetben meséli el, mi vezetett a technológiai apokalipszishez, vagyis egy internet, áram és kütyü-mentes világhoz. A narrátor, Max (Paul Bettany) két zseniális és imádott tudóstársát teszi felelőssé az eseményekért, Willt (Johnny Depp) és Evelynt (Rebecca Hall), vagyis a Caster házaspárt. Igazi sztárok ők. A férfi a Wired címlapjáról mosolyog vissza, az előadóterem zsúfolásig megtelik, ha a nejével színpadra lép, életük fő műve a PINN (az egész szobát elfoglaló számítógép, amelyet személyiséggel próbálnak felruházni) a szakmát izgalomban tartja. Igen ám, de akad egy technológia-ellenes terrorcsoport (vezetőjük: Kate Mara), amely rossz szemmel nézi az elembertelenedő és egyre gépiesebbé váló világot, és a tettek mezejére lépve, merényletet kísérel meg Will ellen. Hogy miért bonyolítják agyon a dolgot (nem lelövik a tudóst, hanem megsebesítik egy polóniummal fertőzött golyóval) azt elsősorban dramaturgiai szükségszerűséggel magyarázhatjuk (így elég az idő a három tudósnak, hogy előkészítse a haldokló Will személyiségének feltöltését a PINN-re), de hommage-ként is értelmezhetjük (Custerék nem csak a kapcsolatukkal, de az említett radioaktív elemmel is Curie házaspárra hajaznak – a polónium Curiék felfedezése). Hasonló tudománytörténeti kikacsintás, amikor Evelyn Miss Turing álnéven jelentkezik be egy motelbe, értsd: Alan Turing, a számítógép-tudomány egyik atyja. 

Eddig a pontig a film szolid iparos munkának hat a maga Frankenstein-motívumával (győzzük le a halált és teremtsünk meg Isten módjára az öntudatra ébredő Lényt) és retró tudományellenességével, ám Will evolúciójával párhuzamosan a melodráma átmegy akciózásba, és minden felrobban meg leég, aminek fel, meg le kell. Elszabadul az őrület, jobban mondva az őrült tudós.

A férfi szelleme előbb a hard drive-ot hagyja el, hogy felcsatlakozzon az internetre, innen pedig már nincs megállás, körbenéz minden szigorúan védett algoritmusban, sőt mindenkiről kiderít mindent a kormányzati, orvosi adatbázisokban is, egyszóval: egyre csak fejlődik, terjeszkedik, közben pedig gonoszabbá válik. Nem csoda, hogy az FBI is feltűnik a színen Cillian Murphy személyében, Casterék mentorával (Morgan Freeman) megtámogatva, a Kate Mara vezette terrorcsoport pedig vírust küldene Willre (számítógépeset, természetesen). 

 

És akkor a Jézus-párhuzamról is essék szó! Will uralma alá hajtja az árammal működő kütyüket és a felhő alapú szolgáltatásokat, vagyis mutáns hadsereget épít feljavított kibernetikus organizmusokból, hogy – Evelynnek imponálandó – jobbá, pontosabban tökéletesebbé tegye a világot. A vakok és mozgássérültek sorra járulnak elé sivatagi birodalmában, hogy újra lássanak, járjanak, és a híveivé szegődjenek (egy ideig egyébként őket használja arra, hogy a szelleme testet öltsön, a végcél azonban természetesen az, hogy régi alakjában térhessen vissza). És így érünk el megint a melodrámához és a szerelmi szálhoz, vagyis a jelenetekhez egy (félig kiber) házasságból, amely aztán a kerethez is visszavezet. 

Pfistert mindenképpen dicséret illeti azért, hogy a szereplői nem puffogtatnak egysoros életbölcsességeket és vonnak le korszakos tanulságokat a technológia ördögi természetéről, a tudósok felelősségéről/felelőtlenségéről vagy a kiüresedő/elgépiesedő emberi kapcsolatokról, csupán felhozzák ezeket a kérdéseket a történet szintjén. Épp ezért nem is rossznak, inkább esetlennek, felejthetőnek és kissé unalmasnak mondanám a Transzcendenst, ami sajnos még a látványvilág tekintetében sem nyújtja azt a pluszt, amit az Eredet, A sötét lovag vagy a Mementó operatőrétől elvárnánk. Igaz, a filmet nem is Pfister, hanem Jess Hall fényképezte, ám az nehezen hihető, hogy a forgatás során az előbbi soha nem nézett bele a kamerába.