A klasszikusok megjazzesítésével egy csapásra világhírűvé vált Swingle Singers énekegyüttes tavaly ünnepelte megalakulásának ötvenedik évfordulóját. Indulásuk első sikerei máig sem koptak ki teljesen a köztudatból, rádióban, még online csatornákon is felbukkannak. Főleg Bachot doo-bop-ozták meg szellemesen, frappánsan, kifejezve a hatvannyolc előtti békés évek korszellemét. Készítettek lemezt a Modern Jazz Quartettel is, és fontos szerep jutott nekik a „harmadik irány” népszerűsítésében (a jazz és klasszikus új szintézisére Gunther Schuller használta először a Third Stream kifejezést 1961-ben).
Az együttes hosszú történetében a jelenlegi tagok a negyedik generációt alkotják, közülük senki sem élt még akkor, amikor a kórus indult. Az alapító és névadó, Ward Swingle amerikai énekes és hangszerelő, aki akkor Párizsban dolgozott és később Londonba költözött, köszöni, jól van: 86 éves, már visszavonult, Amerikában él, de azért még rajta tartja a szemét a produkció aktuális inkarnációján. Ötven éve a Jazz Sébastien Bach valami nagyon internacionális és nagyon unikális volt: amerikaiasított német barokk franciásan, főleg franciák által előadva. A vezető szoprán Christiane Legrand volt, Michel Legrand testvére. A jelenlegi szoprán, egy amerikai énekesnő, hasonlóan kiugró képességekkel rendelkezik.
De mit kezdjen ezzel az örökséggel ez a hét fiatal, akik közül öt brit, egy kanadai és egy amerikai? Először is maximálisan és maradéktalanul el kellett sajátítsák, de olyan szinten, hogy a könyökükön jöjjön ki. Hiszen amióta a Csatorna túloldalán 1974-ben újjáalakultak, mindig szigorú meghallgatásokon vették fel az új tagokat. Ez alól csak egy kivétel volt, amikor néhány éve az egyik énekesnőt kiválása után nem pótolták, hanem inkább maradtak szeptett. Az örök dilemmával nekik is szembe kellett nézni: a zeneipar leginkább a derekát töri annak, aki nem hajlandó unos-untig újra elővenni a régi sikereit, amikkel befutott. Érdekes a Müpa-beli koncertet ilyen szempontból értékelni – hát ki ne a Swingle Singers-re lett volna kíváncsi a koncertlátogatók közül?
Két héttel ezelőtt járt Pesten egy másik helyszínen, egy másik műfajban egy ugyancsak világhírűnek nevezhető amerikai énekegyüttes. A véletlen hozta összehasonlításból ők jönnek ki jobban: hiába, nekem a Swingle jobban meg tudta dobogtatni a szívem, bár a kalapomat az amerikaiak előtt is megemeltem. A pompás és magával ragadó a capella koncert repertoárja meglátásom szerint tükrözte az útkeresésnek azt az egészséges kompromisszumát, amit ez a fiatal csapat az utóbbi években módszeresen kialakított magának. Kegyetlenül professzionális munkamódszerükre jellemző, hogy ha betanultak és tökélyre vittek egy új számot, amibe persze beleértendő nem csak az új hangszerelés, hanem egyre többször a saját kompozíció is, és utána mégsem tetszik valakinek a tagok közül, nem érzi igazi telitalálatnak, akkor úgy kiszavazzák, mint a zsűri egy teljesen reménytelen indulót az X-faktor selejtezőjében.
Természetesen nem mondhatnak le koncerten a régi, Bach- és más klasszikus feldolgozásaik elénekléséről, legfeljebb ezek mennyiségi aránya lehet kérdés. A másik evidencia, hogy aktuális repertoárjuk gerince az aktuális lemezanyag – ebben az esetben ez a tavaly ősszel megjelent Weather to Fly, amelynek nagyjából felét adták most elő, mégis, leginkább ez határozta meg a koncert stílusát. A harmadik réteg a koncertezés olyan elmaradhatatlan elemeiből áll össze, mint a közönség megénekeltetése, vagy a szájdob-basszus duó, amelyben Kevin Fox és Edward Randell szórakoztatott bennünket pompásan.
Az első félidő lassú, ábrándos, de frappáns eszközökkel megfestett képpel indult, egy régebbi saját szerzeményükkel (Swim). Már itt “gyanús” lett a dolog, hogy több Swingle Singerst is fogunk az este során hallani. A Weather to Fly, a Hiding Your Smile valamint egy török dal feldolgozása (és később egy ír kocsmanóta) műsorra tűzésének az emancipáció lehetett az oka: a mai Swingle-ek a vokálozás minden hájjal megkent mesterei, akik az előzmények dacára saját helyüket a kortárs popzenében jelölik ki. Ők nem valamiféle Reservoir Kids (ez a saját szerzeményük is elhangzott), akik be kellett töltsék a kiöregedett szólaménekesek helyét, ők itt és most élnek, és a mai közönséghez akarnak szólni, mert már mindent megtettek azért, hogy a megszólalás tökéletes legyen. A kortárs az ő felfogásukban – akik Luciano Berio nekik írt művét már a milánói Scalában is megszólaltathatták – a legkomolyabb zenei felkészültséget jelenti. A pop meg az eddig írtakon túl azt hozza magával, hogy szájdob, fütty, és egyéb, a mikrofon segítségével az a capellában rég polgárjogot nyert eszközöket is bátran használnak. Nem térek ki az előadás rendezésére, a mozgásra, a koreográfiára, a fényre, az észrevehetetlenül tökéletes hangtechnikára – ezek mind megfeleltek a teljes professzionalizmuson jóval túlmutató igényességüknek. Hiding Your Smile – ezután a szintén kicsit introvertált és melankolikus dal után azonnal jött egy Ward Swingle Bach-adaptáció – és az addigi úszás és repülés a szép hangok szárnyán pezsdítő hangkavalkáddá vált, a közönség boldogan lubickolt benne. Az első részt egy kivételes pillanat zárta, Sara Brimer szólója Az ötödik elem című film betétdalában, a Díva táncában, amelyben Eric Serra toldotta meg Donizettit egy techno-lépéssel. Az épp csak harmincon túli Brimer operai főszerepeket is énekelt már a Tennessee Egyetemen, miközben nem is előadó-művészeti képzésen tanult énekelni, hanem tanár szakosként. Csak amikor felvették egy háromfordulós nemzetközi meghallgatás-sorozat végén az együttesbe, akkor váltott előadóművészet szakra, és tette le hetek alatt a diplomát, pedig már elkezdett Londonban dolgozni. A háromvonalas gé is határozottan és gond nélkül megszólalt a paródia közben. A butuska film kifigurázása is nagyon ott volt – miközben a feldolgozás tiszteletben tartotta a kompozíciót, a nem túl meglepő tempóváltással együtt.