Ha nem lett volna a Napra és a Barbaro, amely utóbbi egyes elemeiben már FolkSide-ot is tartalmazott, akkor is világos lenne, Both Miklós a vezető. Ő áll ki a színpad közepére, hogy jobb belátásra bírja a lanyha közönséget, ő az, aki felkonferálja a számokat, aki megadja az alaphangot. Ő szerezte a bemutatkozó Csillagfészek lemezen a számok jelentős részét (A juhászkutyák ugatnak és A szerelemről). Ő az, aki egyberendezte, összehívta és tehetségével összetartja hazánk legjobb folk-rock zenészeit, akik Bothhoz hasonlóan a folk, a rock és a jazz határterületén mozognak. Jelentős muzsikusokat, akik ha kell, színésznőt kísérnek, fésületlen népzenét játszanak, népdalénekesek mögött húzódnak meg vagy beszállnak egy jazz bandába. Nem is tudom, ebben a stílusban lehetne-e még jobb zenekart összeállítani. Talán, ha Dresch Mihály is tagja lenne…
Az együttes stílusát a Lángoló gitárok progfolkrocknak írta le, de az is találónak mondható, hogy a FolkSide a Magyar Vista Social Club, hiszen a Buena Vista a legjobb kubai folkzenészek bandája volt. Még találóbbnak érzem a folk-LGT titulust. (Az LGT ugyanis all star band volt, a könnyűzene legjobbjait gyűjtötte egybe.)
Rosszabb helyszínt nem is választhatott volna a zenekar a margitszigeti víztorony étteremrészét elfoglaló Jazzy Towernél. A FolkSide ugyanis nem vendéglátós zenében utazik, nem könnyed aláfestő zene, hanem sokkal inkább autentikus népzenével kevert, annak elementaritását, gyengédségét megtartó szórakoztatás. Van benne egy kis kalotaszegi, egy kis mezőségi népzene, van benne Rolling Stones, meg van benne Dresch, Oláh Kálmán – ezen utóbbiak főként két közreműködőnek, Szokolay Dongó Balázs, fúvósnak és Lukács Miklós, cimbalmosnak köszönhetően.
Nem mondható, hogy semmihez sem hasonlítható zene ez: a varázsa talán éppen annak köszönhető, hogy annyi minden van benne. Az Erdő olyan, mint egy Cseh Tamás-dúdolás, eléggé melankolikus, de mégsem annyira, hogy leverjen, a Csillagfészek akár Syrius is lehetne, a Kelj fel napom enyhén quimbys, de lehetne akár a Csík zenekar is, és a De sötétlik című dal Ry Cooder-t idézi.
És mindez úgy, hogy minden szám majdnem minden percében kiderül, Both a legnagyobb magyar gitárosok egyike. Stílusa – hihetetlen sebes jobb kéz-technikája miatt – utánozhatatlan, soha nem ismétli önmagát, jóval többet ad hat percben, mint egy átlagos magyar könnyűzenei gitáros egy hat hónapos turnéja alatt. Nem kis szarkazmussal mesélte el Both, hogy Kínában, ahol vendégszerepelt, mit is csevegett az Offspring technikusával. Egy-két mozdulattal remekül prezentálta, mit mutat egy átlagos rock szólógitáros egy átlagos koncerten, mennyire semmi volt a nevezett neves együttes produkciója, és hogy ennek ellenére a technikus, akit megpróbált elcsábítani – miután úgy látta, az elég jól látja a különbséget – mit mondott (illetve nem mondott, mutatott) neki.
A FolkSide zenéjére lehet headbangelni, őrjöngeni, lábat rázni, nos, mindezekre a margitszigeti hely sajnos alkalmatlannak bizonyult. Bothék tisztességére legyen mondva, mindent megpróbáltak, és még így is remek koncertet adtak. A lemez címadó, zúzós dalát egy Szokolay versus Both duó vezette be. A klarinét lágysága, a finom, már-már érzelgős kezdés egy pörgős, durva számba csapott át.
Mikor nagyon belemelegedtek a játékba, az egyik legjobb közreműködőt, Lukács Miklóst, sajnos nem vagy alig lehetett csak hallani. Pedig a koncert felénél egy Szokolayval közös duóban olyan improvizációkra és népzenei alapokra épített, kiváló számmal bizonyított, hogy akkor – bár sejtettem ezt korábban is – világos lett, hogy nemcsak a basszusalapot adja, de ő az együttes egyik legjobb zenésze. Nemcsak felnőtt Both mellé, de egyes számok lelke tudott lenni Szokolay Dongó is: aki rövid furulyán, tenor szaxofonon, klarinéton, és egyéb más hangszereken játszott alap-dallamokat. Volt ebben a lenyűgöző összevisszaságban klezmer is, és ez neki volt köszönhető, ahogy a Ry Cooder-es vonások persze Bothnak.
A FolkSide főleg akkor jó, ha népzene az alap, a szövegeket ugyanis alig érteni, pedig többségük több mint dalszöveg. Both keményen, férfiasan, de nem elég tisztán énekel. Akkor igazán jó őt hallgatni, ha gyöngéd, nem tolakodó.
A FolkSide zenéje akkor a legjobb, amikor földszagú, mint egy Tömörkény-elbeszélés. Amikor durva, mint a ráspoly, amikor édes, mint egy esti randira igent bólintó lány tekintete, amikor erős és mélyből szóló, mint a kubaiak all star zenekara, amikor Magyar Vista, amikor a folk másik oldaláról szól, onnan, ahonnan a könnyűzene, de mégis úgy, mintha eredeti népzene lenne. És sokszor ilyen, ez ezen a visszafogott koncerten is kiderült – olyan körülmények közt, ahol ez szinte ki sem derülhetett volna. És ezért jósol a koncertet minden körülmények közt élvezni tudó recenzens ennek a 2011-ben, a WOMEX megnyitójára alakult zenekarnak nagy jövőt.