Habár nem az első sorban tolongott, mikor le kellett rángatni a földre a kenyerüket világmegmentőként kereső, hacukás übermenscheket, mégis Christopher Nolan toldotta a legtöbbet a kortárs szuperhős-filmek ázsiójához. A poppszichológia tükrében felvillantott, denevérfóbiás milliomoskölyöknek köszönhetjük, hogy komolyan lehet venni a kamaszfantáziák utópiájából a XXI. századi realitás rögös talajára lehuppanó hiperhéroszokat. 

Nolan ugyanis heveny identitásválsággal rántotta ki a luxusszőnyeget Bruce Wayne alól, s dobta magasabb szintre a „szuperhős is ember” gondolatából újrasarjadt műfajt. A Bondtól Vasemberig kötelező érvénnyel sebezhetővé, tökéletlenné koszolt hősök panteonjában Batmannek azonban nem csak a nagyközönség számára is átélhető dráma, de egyenesen a valóságból szalajtott ellenfél is jutott. A terroristává fazonírozott Joker tombolása okán nem kevesen olvasták A sötét lovagot a Bush-éra megalomán allegóriájaként – még ha az aprólékosan kicentizett dráma és a monumentális thriller-feszkók közepette a legsótlanabb politológusnak se volt oka arra, hogy hasonszőrű elemzésekben keresse az élvezet forrását.

A XXI. századi amerikai történelemre kifülelő áthallások Az acélemberben is akadnak. Superman hírnevéhez méltón egyenest a szeptember 11-ei trauma máig kísértő fodrait igyekszik elsimítani az amerikai néplélekben. 2006-ban, a United 93-as kőrealista tragédiafilmje által uralt kulturális miliőben egy lezuhanó repülőt tett le sértetlenül a földre (Superman visszatér), Az acélemberben pedig azt akadályozza meg, hogy a leomló toronyházak ráessenek a Daily Planet szorgos munkatársaira. Vagyis hiába a Batman: Kezdődik vénájában fogant eredettörténet, a Terrence Malick melankolikus kompozíciót idéző alulnézeti képek a kansasi búzamezőkről és a Supermannek drámai dimenziókat kölcsönző énkeresési hercehurca, a 30-as évek gazdasági világválságában születő Superman még ma sem ódzkodik attól, hogy a realizmus köpönyege alatt két lábon járó, de utópikus alakként szívja be a porrá rombolt Metropolis levegőjét.

Persze, semmi gond nincs ezzel, amíg Superman szórakoztatóan menti meg a világot. Az acélember viszont ott hibázik, hogy popcornfilmnek sem elég ropogós. Pedig a delejező látványvilágáról hírhedt Zack Snyder még ütősen kezdi a science fiction műfajához passzintott opuszát: ha már nem létezhet új Superman-film eredetmítosz nélkül (kell az a krisztusi metaforákhoz), legalább odaigazították az Avatar vizuáldelejéhez a kriptoni prelűdöt, amely során nevezett nép teljes tudásanyagával együtt lövi ki a Földre fiát a tudós Jor-El. Rögtön be is mutatkozik a kispadra küldött konspirátor, Lex Luthor helyére igazolt, a kriptoniak érdekeit némi fasisztoid túlbuzgósággal védelmező Zod tábornok, akit a kortárs amerikai színészek közül a legérdekesebb arcberendezéssel bíró Michael Shannon formál meg a tőle megszokott borzongató hatásfokkal. Az acélember története a köpönyeges cserkészhős „ki vagyok én” című örökzöldjétől a valódi énnel járó felelősség vállalásáig terjedő lelki vívódások mellett arra fókuszál, ahogy Zod igyekszik kinyerni Jor-El fiából a kriptoni gén- és tudásállományt, és mellesleg a kriptoni életforma számára élhetővé terraformálni a Földet.

Ez a motiváció ad lehetőséget arra, hogy Snyderék a homokvárromboló lurkók átszellemültségével durálják neki magukat az épületaprító zúzásnak, mikor a két übermensch, Zod és Superman nekiáll pofozkodni. Mivel a „valósághűség” a pár perces szünetekkel tarkított megabunyóra is kiterjed, így az emberi szemmel nehezen követhető kriptoniak ütésváltásaiból sem tudunk túl sokat leszűrni azon felül, hogy a fiúk alaposan megdolgoztatták a Warner CGI-részlegét. Hiába szór el Snyder katasztrófafilmtől a kisváros főterén zajló western-párbajig mindenféle zsánermagvat filmjébe, az akció mégis monotonnak hat – nem az atomfizikusi diplomát igénylő észjáték, csupán a Bosszúállók változatosságát szállító akciódramaturgia hiányzik Az acélemberből. De ha már feszültségdús kergetőzésre nem futotta, legalább végiggondolták volna a megszokottnál láthatólag dühösebb, forrófejűbb Superman emberiségóvó küzdelmének következményeit. Mert ha nem is elmélyülten, de legalább a felszínen adózunk a realizmusnak, akkor a PG-13-as besorolástól függetlenül is mutathatnák az áldozatokat, akiket Jor-El fia Superman és Zod a több száz emeletes ingatlanokkal együtt tarolt le.

Az acélember nem is azért bucskázik orra a törmelékben, mert a története logikai bukfenceket hány (ezt a blockbusterektől már megszokhattuk), hanem mert mindenbe csak ímmel-ámmal kap bele. Az amerikai hadsereg például simán ráereszti a légierőt az egyik alien-attakot elszenvedő kisvárosra, de az alapvetően patrióta hangvételű mozi egy másodpercre sem problematizálja ezt a húzást. A huszonévesként munkahelyről munkahelyre vándorló Clark Kent vázlatos jellemrajza, és a mellékalakok közhelyes felskiccelése okán drámaként sem tud meghatni a film: habár a karakter elkerülhetetlen patetikusságából jócskán visszavesz, az apafigura kvázi öngyilkosságának képsorai nem sokkolóak, csak szimplán giccsesek. Dicséretes viszont, hogy a Superman-mitológia egyes klisévé avasodott fordulatai mellett ügyesen lavírozik el a film, így például újraírja a Lois-Clark románcot, szerelmes társ helyett az akcióban is résztvevő pajtássá léptetve elő Lane-t.

De ha már újragondolásról esik szó, akkor a Smallville TV-sorozata bizony jócskán szellemesebben értelmezte újra a Superman-sagát. Az acélembert így vérmes képregény-rajongókon kívül csak a popcorn-habzsoló mozilátogatóknak ajánlható – emésztéshez kellemesen elkopácsol a háttérben az acélember.