 Eloise Laurence és Tim Roth |
Nem először fordul elő, hogy egy színházrendező kiköt végül a mozi mellett. A legpozitívabb példák között Orson Welles, Baz Luhrmann vagy épp Sam Mendes említhető – ők azok, akik eltérő szemléletüknek, színházi gyökereiknek köszönhetően ténylegesen vérfrissítést hoztak a mozgóképbe. Első mozifilmje alapján a neves opera- és teátrumdirektor, a brit Rufus Norris nem tartozik ebbe a kategóriába. Szó sincs arról, hogy Ébredés c. filmje nézhetetlen volna, vagy híján volna a tehetségnek, egyszerűen csak nem átütő, olyan egyenetlen, fegyelmezetlen alkotás, melyből hiányzik az a plusz, amiért lelkesedhetünk.
A rendező színházi múltja már a térrendezésben tetten érhető: a három főszereplő családot egy londoni zsákutca hozza közös nevezőre, ebben a Bermuda-háromszögben élnek mindannyian, méghozzá úgy, hogy lényegében belelátnak egymás életébe. Ahogy például a brutális nyitójelenetben is, melyben rögtön megismerkedhetünk a három család egy-egy tagjával: Bob Oswald (Rory Kinnear) épp a Buckley házaspár pszichés zavarokkal küzdő, félénk fiát, Ricket (Robert Emms) bántalmazza a házuk előtt, aminek tanúja lesz az Ébredés valódi főszereplője, a tizenegy éves cukorbeteg Skunk (Eloise Laurence).
Hamar egyértelművé válik, hogy a filmbeli családok mindegyike diszfunkcionális: Oswald papa megözvegyült, és alig tudja kordában tartani három szexre éhes és agresszív, koraérett lányát; Skunkra és a bátyjára pedig azért vigyáz egy lengyel au pair, Kasia (Zana Marjanovic), mert az ügyvéd papát, Archie-t (Tim Roth) elhagyta a gyerekek édesanyja.
 Tim Roth |
Miközben nyomon követjük szereplőink sorsát, tíz filmre elegendő szociális probléma is lepereg a vásznon: a nemi erőszak vagy a pedofília vádja ugyanúgy mindennapos a környéken, mint a tinédzser terhesség, az iskolai erőszak vagy a gyilkosság. A rendező mintha érezné, hogy túl sok szereplőt és túl sok a konfliktust vonultat fel egyetlen filmben, lírai betétek közbeiktatásával is megpróbálkozik: a környék roncstelepén boldog ártatlansággal bóklászó Skunk éterire fotózott jeleneteit (operatőr: Rob Hardy) hangulatosan festi alá a britpop pápájának, Damon Albarnnak melankolikus zenéje. Ahogy a papa, Archie és Skunk kapcsolata is oázis az észak-londoni sivatagban: bensőséges, szeretetteljes viszony az övék, melyen a nehézségek sem változtathatnak.
Norris, hogy a rengeteg felvonultatott konfliktusból származó feszültséget oldja, bevet egy másik formai megoldást is: az idő helyenként töredezett a filmben, ugyanazt a jelenetet egy másik nézőpontból újranézhetjük azt követően, hogy egyszer már túljutottunk rajta. Kicsit olyan benyomást kelt magyarán az Ébredés, mintha mind a forma, mind pedig a tartalom tekintetében minden ötletét bele akarta volna zsúfolni a rendező, amitől – különösen a mozi vége felé – a melodráma egyre mélyebb bugyraiba jutunk, az események majdhogynem szürreális fordulatot vesznek. Pedig némi önfegyelemmel a vágószobában Norris készíthetett volna jobb filmet is: a redundáns szálak helyett (Archie és Kasia szerelmi kapcsolata, mely annak ellenére szökken szárba, hogy a film legelején az au pair még Skunk tanárával, a Cillian Murphy alakította Mike-kal jár, teljesen felesleges, anélkül elhagyható, hogy a dramaturgia sérülne) koncentrálhatott volna például kevesebb központi alakra, és azok kidolgozottabb karakterfejlődésére.
 Cillian Murphy és Tim Roth. Forrás: port.hu |
A zsúfoltságnak hála a néző időnként még arról is hajlamos megfeledkezni, hogy a film főszereplője Skunk – az ő eszmélését (a magyar címet idézve: ébredését) követjük tulajdonképpen nyomon, azt a folyamatot, hogy miként szembesül egy nyár alatt a felnőttek romlott világával. Természetesen az sem véletlen, hogy a cukorbeteg lányka neve a Ne bántsátok a feketerigót! ifjú karakterének elnevezésre (Scout) hajaz – Harper Lee regényében is akad egy ügyvéd apa, és felbukkan a nemi erőszak hamis vádja, maga a történet pedig – a brit filmhez hasonlóan – a gyermeki ártatlanság elvesztését járja körül (egyértelmű hát, hogy Rufus Norris valamiféle hommage-nak szánta a filmjét).
Hiába akad pár erős pillanat, szépen fotografált lírai jelent azonban az Ébredésben, és láthatjuk tíz év óta először Tim Roth-t brit rendezésben, a film összességében egy túlgondolt, néhol indokolatlanul erőszakos mozi benyomását kelti, mely végkimenetelében ráadásul még a leggyengébb szappanoperás fordulatoknak sem képes ellenállni.