Philippe Herreweghe

Mivel oly mélyen és alaposan, mint ő, kevesen ismerik a zeneirodalom – egyáltalán, az európai keresztény kultúra – eme fontos művét, mondhatni, szent kötelessége minden zenebarátnak figyelni arra, éppen kikkel, mekkora apparátussal, milyen összetételű (és miként ültetett) zenekarral, milyen hangzásképet létrehozva játszat Philippe Herreweghe. Mivel ma őt, Paul McCreesht és természetesen John Eliot Gardinert tekinthetjük a mérvadó Johann Sebastian Bach-értelmezőnek, egy-egy Herreweghe- (illetve McCreesh-, Gardiner-) előadás nem csupán karmesteri értelmezést jelent, de a zenetörténet, a Bach-kutatás aktuális állapotának, a kurrens zenei elemzéseknek a lenyomata is. Ahogy követhető volt, hogyan alkalmazza a gyakorlatban Gardiner a Christoph Wolff (és barátja, Richard Taruskin) által leírtakat, vagy hogy miként teszi át a gyakorlatba az Andrew Parrott által megfogalmazottakat McCreesh, úgy követhető volt az is: a német és amerikai zeneelmélet (David Schulenberg, Robin Leaver, Russell Stinson, Richard Jones stb.) és a zenetudós élgárda – ideértve Somfai Lászlót is – hogyan határozza meg Herreweghe passió-játékát. 

Herreweghe egy furcsa félfordulattal most nem a jelenleg elfogadottabb kis apparátust és a keskenyebb hangzást, hanem a széles kórushangot, a nagy hangterjedelmet (különösen a koráloknál, a kórus drámai megszólalásainál), a kissé kevésbé korszerűnek tűnő vaskosabb zenekari hangzást, a hatásosságot részesítette előnyben. Vagyis egy olyan szélesebb, erőteljesebb hangzásképet alkotott, amely kifejezetten hasonlított a MÜPA Bartók Nemzeti Hangversenytermében a régizene előtti nagyságok kreálta hangzásképre. Különösen arra a meghaladottnak tetsző képre, amit anno Wolfgang Gönnenwein alkotott (csak persze a megfelelő, vagyis sokkal gyorsabb tempóban). 

Collegium Vocale Gent

Nem is olyan nagy merészség talán kijelenteni, hogy a koncert visszatérést jelentett a kezdetekhez, a kiinduló, a XIX. századi interpretációkhoz még közeli előadásokhoz, amelyek már a régi zene eszközeivel, de a XIX. század hangzáseszményét még nem feledve születtek meg. (Erről a hangzáseszményről a cd-k tanúsága szerint az együttessel és annak vezetőjével együttműködő Yo Tomita tudja ma a legtöbbet). Ugyanakkor az erős, egyes pillanatokban már-már brutális kórus és a zenekar mellé egy szerényebb hangzást adó, tulajdonképpen a kórusból kilépő, minden manírtól mentes szólistagárda csatlakozott. Az is lehet persze, hogy Herreweghe látván, mekkora teremben, mekkora térben kell fellépnie, felmérte, hogy itt az a hangzás és stílus nem érvényesülhet, amit 2002-ben, a Zeneakadémián megvalósított. Tán ezért kettőzte meg a női szólamot, ültetett be nyolc hölgyet a két kórus közé, így vastagítva, aláhúzva a hangzásképet. 

Már az első koráttétel is különleges térélményt jelentett: lüktetett a hang a két, egymással szembeálló kórus között. Ilyen impulzív, ilyen erőteljes, ilyen kiegyenlített hangzásra Herreweghe kórusán kívül csak Gardiner kórusa képes. A Collegium Vocale Gent most bizonyíthatta igazán, hogy olyan énekesekből állíttatott össze, akik szólistaként is megállják a helyüket. Illetve ez így túlzás: olyanokból, akik képesek – a legmagasabb alázattal, abszolút a szöveg szolgálatába állítva a megszólalást – nyilvánosan is előadni a szólókat. Szó sincs arról, hogy a kórusból kilépők mind remek, szólista karrierre vágyó énekesek lennének. Nem arra törekedtek – és Herreweghének most pont erre volt szüksége -, hogy bizonygassák kvalitásaikat. Ellenben közvetíteni tudtak valamit, ami az előadás lényege, szépségének kulcsa volt: hogy a Máté-passió előadásában részt vevők mindegyike evangélista. Vagyis az előadáson túl a szent szöveg közvetítője. 

Herreweghe kézjeleivel mintha nem zenei, hanem szövegmondásbéli, tehát prózai affektusokat kért volna. Nem a zenére koncentráltatta az előadókat, hanem a szövegre. Arra, hogy értsék és értően interpretálják az evangéliumi drámát: akár olyan csodálatosan, mint a gambás, az oboások, az oboa da cacciások, akár úgy, mint az egyre jobban belemelegedő evangélista vagy a fiatal hosszú, fekete hajú, kissé megilletődöttnek látszó Jézus. Ennek köszönhető, hogy még sosem hallottam ilyen tisztán, miként rendeződik egybe és válik tökéletes szintézissé a monódia a polifonikus szerkesztéssel, a barokk habzása a tökéletesen kézben tartott díszítettséggel, hogyan épül egymásra számozott basszus és fenségesen szárnyaló dallamív.