 Csaba Péter |
Jómagam először láthattam-hallhattam Csaba Pétert karmesteri minőségben, Frankl Péter pedig, miután előző nap jubilált, ez alkalommal adta elő százegyedszer nyilvánosan Brahms érett kori, B-dúr zongoraversenyét, amit a második részben azután Schumann 2. szimfóniája követett. Mindez persze merő játék a számokkal; ami viszont a hangokkal való játék, vagyis a koncert zenei színvonalát illeti, az nagyon is komoly volt, sőt elismerésre méltó – egyszóval, emlékezetes zenei élményt jelentett a hallgató számára.
Ennek a zavartalan, sőt ünnepi zenei élménynek – a műsoron szereplő remekművek mellett – három fő összetevője volt. Az egyik Frankl Péter előadásának élményszerű hatása és zenei gazdagsága; a másik Csaba Péter bensőséges viszonya az előadott művekhez, illetve formálásának klasszikus kiegyensúlyozottsága; a harmadik pedig a zenekar csiszolt és homogén hangzása, érzékeny és expresszív zenélése. A negyedik összetevő pedig nem volt más, mint maguknak a szereplőknek a harmonikus és intenzív kapcsolata, az, hogy olyan nyilvánvalóan élvezték a zenélést egymás társaságában.
Az Olasz Kultúrintézet kissé vizes hangzása ezúttal a legkevésbé sem volt zavaró, s egyáltalán nem maszatolt össze semmit. A zenekar különböző hangszercsoportjai maradéktalanul megkülönböztethetők maradtak a zenekari összhangzáson belül, valamiféle egységes alaptónus viszont mégiscsak egylényegűvé tette őket. A zongora pedig Frankl keze alatt párductestszerűen vált egyszerre puhává és erőtől duzzadóvá; a nemes hangszer minden erőlködés nélkül őrizte meg integritását a zenekar teljes tömbjével szemben is, miközben a kettő folyamatosan egymást egészítette ki, egymásra reagált, nem egy esetben kamarazenei áttörtséggel és intimitással.
 Frankl Péter |
A zongoraverseny kezdőtételében a szépséges kürtszólók adták meg a mintát a hangzásnak ahhoz a gömbölyűségéhez, ami még a drámai tétel zaklatottabb szakaszaiban is megfigyelhető volt. Frankl pedig már első megszólalásának pillanatában mágnesként vonzotta magára a figyelmet, s a második pillanatban már az is világos volt, hogy mivel: zongorázásának ifjúi tüzével, a könnyed futamok tüzes sziporkázásával – majd meg játékának erőteljes méltóságával, a végsőkig feszített dallamíveivel. Az Allegro appassionato megjelölésű scherzo ritkán hallható súllyal és jelentőségteljesen szólalt meg ebben az előadásban – egyikét hallhattuk itt az egész koncert igen meggyőző tempóinak. Hallhattunk azután mesterien retorikus párbeszédet a szólóhangszer és a zenekar között, szuggesztív érzelmi kitörést a zenekar részéről, és nem utolsó sorban párját ritkító éneklő zongorázást Frankltól. Játékának puhasága és érzékenysége az Andantéban csak tovább fokozódott, miközben a tétel rendkívül megkapóan költői atmoszférája a karmester elsőrangú kvalitásait dicsérte – és akkor nem szóltunk a tétel két remekbe szabott gordonkaszólójáról. A zárótételben már az indítás puha mélyvonós-pizzicatói is sokat ígértek, és az ígéret nem is maradt beváltatlan: ez a tétel előadási szempontból spriccelő-fickándozó szakaszaival együtt is a zenei elképzelések szoros egymáshoz illeszkedésének és a klasszikus kiegyensúlyozottságnak a mintájául szolgált.
Schumann – mutatis mutandis – beethoveni mintákat követő, pokoljáró-heroikus C-dúr szimfóniájában Csaba Péter azután bebizonyította, hogy a zenekarral kettesben maradva is az újdonság erejével ható, jelentőségteljes zenei pillanatok sorát tudja felidézni hallgatóinak a partitúrából: a szorongás tekergő indáinak burjánzását, azt üstdob-tremolók lúdbőrzését, villanásokat és árnyakat, a színek és hangulatok rendkívüli változatosságát. Mindezt pedig igazán rokonszenves, a látványos külsőségeket messze elkerülő természetességgel tette. Hallatlanul tiszteletreméltó volt a sziporkázó vonóskar, a fafúvós-staccatók kontrollált, kérlelhetetlen pontossága – minden könnyedség ellenére – a scherzóban; s mesteri az érzékeny tempóváltás a tétel trióiban. Ihletett és magasra ívelő volt a lassú tétel, különösen emlékezetesek a feljajduló magas hangok, míg a lázasan ünneplő zárótételben úgy érezhettük: valóban kárpótolt minden addigi szenvedésért, s hogy ez a fénnyel telített, éles körvonalú, reményekkel telített világ valóban az utolsó szót jelenti. Az adott mű zárt világában, amelyet oly sok műgonddal és tehetséggel idézett fel Csaba Péter és a MÁV-zenekar, ez biztosan így is van.