Az új kiállítás hosszas előkészületek után jött létre, elméleti és módszertani szempontból is új forgatókönyv alapján. A 2008 óta folyó szakmai diskurzus eredményeképpen 2011 őszén nyílt meg az első rész, és 2012 novemberében nyerte el a teljes tervnek megfelelő állapotot. A megújulást nem csak az időközben bekövetkezett rendszer- és szemléletváltás indokolta, változott maga a szakma, a történelem, sőt a muzeológia megközelítésmódja is – hogy a korszerű technika követelményeiről már ne is szóljunk. 

A hálózatokban vergődve evickélő XXI. századi ember mentőöve az élmény, csekély lelkesedéssel jár múzeumba pusztán azért, hogy derekas rendben sorakozó relikviákat bámuljon. Budapest ezer éves története sem izgalmakban bővelkedő, pikáns téma – leszámítva persze az utolsó évtizedet, de ennek feldolgozását a koncepció nagyvonalúan az utódokra bízza. A kurátorok, Végh András régész és a kiállítás újkori szekcióját jegyző Perényi Roland történész a honfoglalás előtti időktől a rendszerváltásig ringatják az utazót a Duna hullámain.  

Az erőltetettnek tűnő metafora ezúttal szó szerint értendő. Míg az előző Budapest kiállítás a dualizmus korára koncentrált, az új koncepcióban a duális kontraszté a főszerep. A kurátorok állítása szerint ugyanis a címben jelzett fény és árnyék, vagyis a kontrasztos, ciklikusan felívelő és hanyatló periódusokkal tarkított fejlődésmenet jellemzi leginkább Budapest történetét. A kronologikus várostörténet bemutatásához tehát vezérmotívumként a Duna lágyan ívelő hullámait választották. A fehér hullámok egy kanyargós folyosó kékre festett falain vezetik a látogatót. Ahol a korabeli társadalom erőre kapott, ott pajkosan dagadnak, és búsan a mélybe hanyatlanak a tatár, török, Habsburg csapások súlya alatt. Időnként cipőket sodornak magukkal, ahogy ez a kiállítás bejárása során kiderül. 

A dualitás magának a koncepciónak is alapvető vonása. A hagyományos kronológia mellett, erről leágazva egy-egy, a város mindennapjaira, struktúrájára, gazdasági és kulturális életére jellemző mozzanatot járnak körül a kiállítás rendezői. A főfolyosóról nyíló öblökben kialakított tematikus termekben többek között a lakóház és berendezése, a fürdőkultúra, a rózsadombi szőlőművelés, a templomi illetve egyházi kultúra, az etnikai sokféleség, vagy a politika által kisajátított térhasználat kapnak helyet. A tematikus szétválasztás szerencsés, és többek között az is indokolja, hogy a tapasztalatok szerint a látogatók zöme külföldi, akiket inkább egy átfogó benyomás ragad meg. 

Ha mégis kedvük támad valamiben elmélyedni, megtehetik, ezen kívül a tematikus helyiségek kiválóan alkalmasak a múzeumpedagógiai foglalkozások megtartásra is, melyeknek – a korszerű múzeumi elvekhez igazodva – szintén nagy jövőt szánnak a rendezők. Lehet forgatni, húzni és vonni, fürdőruha-felsőt fürdőruha-alsóval, elhunytat a vallásával, halszagot a halpiaccal párosítani. Upgraded változatban kinyomtatható a Nemzeti Dal egy valódi, működő, korabeli nyomdagépen, és kukkolni is legális: talpig XVIII. századi toalettben pompázó hölgy képét a függőleges reluxán elhúzva kibukkan egy kacér, korabeli ruhaderék. A rendezők láthatóan törekedtek a szellemes játékokra és megoldásokra, miközben az adott témát mind tárgyi, mind rajzos, vagy képi dokumentumokkal átfogóan illusztrálják. Sok egyforma tárgy helyett egy-egy konkrét témához, vagy jellegzetes épülethez köthető lehetséges asszociációk bemutatására törekszenek. A tárgyak között az igazi kuriózumokon túl a mindennapokhoz kötődő érdekességek dominálnak, tükrözve a történelemfelfogás új szemléletét, amely a történelem viharában sodródó embert, a Duna hullámain sodródó cipőket állítja vizsgálódása középpontjába. 

Különösen érdekes és kihívást jelentő feladat a legújabb kori történelem jellegzetes jelenségeinek megragadása. A Hősök Terén masírozó tanácsköztársasági és horthysta egységek párhuzamos bemutatása arra példa, hogyan használja a mindenkori hatalom a város köztereit. Csepel múlt századi, robbanásszerű fejlődése sokunk bringájának és varrógépének hasonmásával nyomatékosítva szerepel. Mellette – ugyancsak nem mentesen némi kortárs áthallástól – egy XI. kerületi lakópark építése előtti kötelező ásatás során előbukkant teljes középkori falu makettja látható. Ez az együttes azóta ismét a föld alatt pihen, temetőstül, veremházastul, pedig a maga műfajában az eddigi legteljesebb lelet. A kora középkori templom maradványait azonban sikerült az ingatlanpiaci érdekek ellenére bemutathatóvá tenni. Bár a ma divatos retró szemlélet nem hatja át a tematikát, a kiállítás enyhet adó zuga mégiscsak egy hatvanas évek-beli lakószoba, ahol a piros fotelokba le is csüccsenhetünk, és a fekete-fehér tévében Bacsó Péter filmjét élvezhetjük. Hogy ebből a külföldiek mit értenek, az kérdés, mi annyit biztosan, hogy a kiállítás egyetlen eleme sem véletlenül, találomra került a helyére.

Igaz ez a kronologikus tárlat tárgyaira is. Amellett, hogy számos értékes lelet most látható először nyilvánosan, a koncepciónak megfelelően a mennyiséggel szemben itt is az adott korszak élményszerű ábrázolása kapott hangsúlyt. A szabadságharc könnyen közhelyessé váló témáját egy önmagát a Lánchíd helyett a levegőbe röpítő tábornok szerencsétlen esete eleveníti meg. Az idegen hordák dúlásának időszakait az elásott kincsleletek darabjai illusztrálják, a középkor lakáskultúráját az emésztőként használt, elfertőződött kutakból előkerült cipők. A ’45 utáni időszakot többek között Kádár egyetlen létező portrészobra, Pátzay Pál munkája, a rendszerváltást Fidesz-zászló, és a Bachmann-Rajk építészpáros installációjának makettje, melyet az ’56-os áldozatok újratemetésének díszletéül terveztek.

Tavaly a kiállítás kronologikus része és néhány újkori tematikus terem nyílt meg. A rendezők dicséretére legyen mondva, hogy a bővítésen kívül az akkori kritikáknak megfelelően fejlesztették tovább a meglévő anyagot, így került a helyére a holokausztot bemutató szerény tárló a Dunába lőtt zsidó áldozatok vízből kihalászott lábbelijeivel, melyek a Margit híd felújításakor kerültek elő. Az akkor kirívóan harsány narancssárga rendszerváltó tárló mellé pedig belopakodott egy szamizdatos stencilgép. A tavalyi benyomáshoz képest az új tematikus részekkel kiegészült állandó tárlat valóban átfogó, és továbbgondolásra ingerlő képet ad Budapest ezer éves és mai történetéről. A tárgyi anyag mellé felsorakozik a korszerű technika, érintőképernyős monitorok és digitális képkeretek ontják az információt kép és hangzó anyag formájában egyaránt. 

A kurátorok az 1990-es évnél bölcsen megállították az idő kerekét és a Duna hullámait. Mit is mondhatnának? Talán azt, amit József Attila, akinek úgy tűnik, egyelőre sikerül a Dunánál maradnia: „ …a harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés…” Az utolsó sor még várat magára.