Az előadógárda Gardiner együtteseiből, a (londoni) Monteverdi Kórusból és A forradalom és romantika zenekarából állt, rajtuk kívül pedig négy énekszólistából: Lucy Crowe-ból (szoprán), Jennifer Johnstonból (mezzoszoprán), James Gilchristből (tenor) és Matthew Rose-ból (basszus).

John Eliot Gardiner

Félelmetesnek a művet két értelemben is nevezhetjük. Az egyik a mise egyes részeinek pusztító viharral felérő szenvedélyessége, illetve a kompozíció minden tekintetben szabálytalan és kiszámíthatatlan jellege. A másik az előadó szempontjából értendő: ugyanis a mű az ő számára is félelmetesen nehéz, már technikai értelemben is, de még inkább azért, mert nem csupán kozmikus szélsőségek jelennek meg benne, de kevés benne a szokásos formai fogódzó: a témák, zenei gondolatok visszatérése, variálása, fejlesztése is. Hihetetlen bőségben buzog elő az új és új zenei információ, s ez a „soroló” jelleg megnehezíti a mise befogadását, s ezzel az előadó dolgát, akinek éppen ezt a befogadást kell elősegítenie.

Nos, Gardinerék megtalálták a kompozíció kulcsát, amely lehetővé tette, hogy ezúttal a hallgató véletlenül se érezze fárasztónak az előadást, vagy hogy fel se merüljön benne, hogy itt a hallgatóra valamiféle megerőltető feladat várhat. Egyetlen varázsigén kívül, amely úgy hangzik: „szöveg”, a siker titka azonban nem valamiféle új, a szokásosnál simább, netán rövidebb utak felfedezésében rejlett, hanem éppen a senki számára meg nem takarítható, meredek és kanyargós utak különlegesen lelkiismeretes – és persze tehetséges és ihletett – végigjárásában. Már a szövegnek az előadás központjába helyezése is ősi szabálya a mesterségnek; csak az elv ilyen színvonalú érvényesítése az, ami kivételesen nehéz.

Hasonlóképpen a legnagyobb gondossággal és igényességgel járt el Gardiner már maguknak az együtteseknek, illetve a szólistáknak az összeválogatásával, a perfekció felső fokának magától értetődő megkövetelésével, a partitúrának, és benne minden gesztusnak és effektusnak kivételesen áttetsző és plasztikus megmutatásával, a koncentráció szakadatlan fenntartásával, és – korántsem utolsó sorban – az előadói fegyelemnek köszönhetően csak még tisztábban megmutatkozó poézissal és szenvedéllyel.

Szememre vetheti az olvasó, hogy az előadásról szóló beszámoló helyett a konklúziót vontam le – ám csupán azért tettem ezt, mert el szerettem volna kerülni, hogy a részletek és a sorok között elvesszen az alkalom, az élmény különleges, úgyszólván ünnepi jellege. A hátralévőkben tehát eddigi ítéleteimet próbálom meg illusztrálni.

Először is: még egyszer a szövegről. Beethoven látomásos erővel, egyszersmind sok esetben kifejezetten színpadias, operaszerű eszközökkel jeleníti meg az operaszöveget. (Ez gyakran a zenekari szakaszokban is megmutatkozik, így az Agnus dei bevezető ütemeiben.) Mármost Gardiner előadásában a szó mintegy maga válik zenévé, a kompozíció a szöveg kimondásának szerves részeként tűnik fel, s az az illúziónk, hogy a szöveg és a hallgató közt direkt kontaktus jön létre, hogy a komponista és az előadó éppen ezt szolgálja félrehúzódó szerénységgel. Úgy gondolom, pontosan ez az, ami a máskor, más előadásban vagy elméletben problematikusnak mondott, egyszeri formát ezúttal olyan természetesé és magától értetődővé tette. Ehhez mindenekelőtt olyan példás és kristálytiszta szövegmondásra van szükség, amellyel ez a kórus és ezek a szólisták rendelkeznek. A mintegy negyven fővel felálló Monteverdi Kórus, a világ egyik legjobb ilyen együttese, minden tekintetben kiváló teljesítményt nyújtott. A szólókvartettet akár fenomenálisnak is nevezhetjük, különösen együttes megszólalásaikat. Túl azon, hogy – az előadó-apparátus egészével egyetemben – mindvégig feddhetetlen volt az intonációjuk, dallamaik újra meg újra feltartóztathatatlan sodrással és energiával szárnyaltak az égig, s hangszínben, artikulációban csodálatosan alkalmazkodtak egymáshoz. Talán ha a tenorista, Gilchrist vibratója tetszett valamelyest túlzottnak a többiekéhez vagy a vonósokéhoz képest, ám dallamíveinek ősereje bámulatos volt. A szoprán szólista, Lucy Crowe szólói hasonlóan lefegyverzőek voltak, hangja pedig egészen különleges, gazdag, mély zengésű, mégis hajlékony és könnyed magasságú szopránhang, amely tökéletes harmóniában fonódott össze az alt szólamot éneklő Jennifer Johnstonéval.

A fotók forrása: Művészetek Palotája

Gardiner hosszú nevű zenekara az egyik legjobb régi hangszeres zenekar a világon; ezen az estén határozottan a legjobbnak érezhettük. Vonósainak színe, homogeneitása, hangszín-palettája rendkívüli; ami azonban kifejezetten lenyűgöző volt, az a nagy létszámú fafúvós együttes tökélye. Ezek a XIX. század eleji hangszerek nagyobb kihívást jelentenek a játékos számára, mint akár a „klasszikus” barokk, akár a „modern” hangszerek; a fő lenyűgöző erőt azonban itt nem is a valószínűtlen perfekció vagy az együtthangzás harmóniája jelentette, hanem olyan szinte sohasem tapasztalt hangszín-élmények, mint a klarinétoké vagy a fuvoláké (utóbbira példa a Credo feledhetetlen természet-idillje).

Mindez, nem győzöm ismételni, csupán szerény szolgája volt egy hallatlanul beszédszerű és szuggesztív előadásnak. De ugyanezt a jelleget szolgálta a rendkívül gondos artikuláció, a világító erejű akcentusokkal, a kórus-deklamáció erejével, a Gloria mennyei színpadiasságával, a Credo fantasztikus képszerűségével, a fokozások végletességével együtt. S ami a felejthetetlen pillanatokat illeti, közéjük tartozott a Credo kezdetén a megrendítő imádsághang, a tétel végén a csellószólam éteri hangzása, a Sanctus világot megrengető trombitaharsogása, a Benedictus hosszú, megrendítő zenekari epizódjában a koncertmester, Peter Hanson által játszott hegedűszóló átszellemültsége és a leírhatatlanul szép hegedű-fuvola együtthangzás, vagy az Agnus Dei elementáris erejű tempesta-jelenete. A sort még sokáig lehetne folytatni.