Sorolom ezeket a nagy kritikusokat, az egyszerűség kedvéért időrendi sorrendben.

Berlioz. Korának legmélyebb, legmesszebbre látó zenekritikai cikkeit írta, főleg megélhetési kényszerből. Wagner nagyságát és romboló hatását Thomas Mann nagyszerű írásaiig senki sem elemezte úgy, mint ő, pedig írásai úgynevezett egyestés kritikák, előadás után, talán másnap vetette papírra őket.

Heine. A fanyar, sőt kegyetlen humorú – Párizsban élő – német költő szintén megélhetési kényszerből írt zenekritikát. Vitriol szempontjából MGP és Fáy Miklós őse – de Heine igazi gazember volt. Megzsarolta még a barátait is, ha azok azt akarták, hogy jót írjon róluk. Hogy ki nem állt ellen a zsarolásnak, nem tudjuk, de azt igen, hogy Liszt Ferenc ellenállt. Meg is kapta Heinétől a magáét.

A Színikritikusok Díjának gálaműsora, 2012. A fotó forrása: szinhaz.hu

Hanslick. (Magyar olvasók kedvéért: Eduard Hanslick.) A híres zenetudós (A zenei szép című munkája a közelmúltban jelent meg magyarul) az én szememben az elfogulatlan ítélkezés mintapéldája. Ki nem állhatta Liszt Ferenc zenéjét, és ezt zseniális humorral volt képes olvasóival közölni. Viszont végtelenül nagyra tartotta Lisztet, az előadóművészt – és ezt sem rejtette véka alá. És mindeközben barátságos, ha nem is baráti viszonya volt ítélkezésének tárgyával. 

Debussy. Elragadóan eredeti, meghökkentően pontos kritikákat írt, ő is megélhetési kényszerből. Nem szégyellte megváltoztatni a véleményét – fiatalkori Wagner-rajongásának megtagadása, amit kritikusként is dokumentált, vezette el az első modern opera, a Pelléas és Mélisande megírásáig.

Ady Endre. Kritikái ugyanolyan tömörek, lényeglátók és eredetiek, mint a versei. Írt mindenről, amiről éppen kellett. Párizsból ugyan tulajdonképpen tudósított, de mivel mindig a legfontosabbat látta meg, rövid tudósításai magasrendű kritikai elemzésekkel érnek fel. Talán éppen színikritikái nem annyira emlékezetesek, mint az irodalmiak – aki egyszer elolvasta a fiatal Kosztolányi első kötetéről, a Négy fal között című kötetről írott cikkét, soha nem felejti el az egész életműre álló, hibátlan meghatározást: „irodalmi író”.

József Attila. Emlékezetes Babits-kritikájában kijavította Az istenek halnak, az ember él című kötetének néhány versét. Ez a bravúros pimaszság sokba került neki, mi viszont elmondhatjuk, hogy ezzel megteremtette a kritika műfajának egyik örök darabját.

Fodor Géza. Ez a csodálatos, különleges ember, akiben megvolt az a ritka képesség, hogy a műről szóló ítéletét – akár negatív volt az, akár pozitív – még írásban is el tudta választani a személyiségről szóló ítéletétől, egész életében alkotó színházdramaturg (és néhány évig operadramaturg) is volt ugyan, de talán elsősorban mégis operakritikusnak és művészetfilozófusnak tartotta magát. 

A vitát kiváltó Máté Gábor-interjúban Máté Gábor azt mondja, hogy a kritikus nem részese a színházi szakmának.

Ugyan már. Fodor Géza ne lett volna az opera műfajának egyik szakmai kiválósága?

Molnár Piroska azt mondja a vitában idézett interjúban, hogy fontos volna, hogy a kritikus belülről is ismerje a színházat, a próbafolyamatot. 

Fodor Géza (és Berlioz és Debussy) belülről ismerte a színházi és az operai próbafolyamatot is. És mégis, soha, egyetlen operakritikájában sem utal rá. 

A kritikusnak ugyanis a végtermékkel van dolga.

De mielőtt ebbe belemennék, visszakanyarodom az indításhoz.

Miért volt értelme felsorolni ezt a sok nagy embert, ha egyikük sem színházkritikus?

Több okból. Egyrészt így láthatjuk, hogy színházi kritikát még az írástudó színházi alkotók sem művelnek. Nem tudunk Racine vagy García Lorca színházkritikai írásairól. (Brecht színházelméleti írásairól persze tudunk, de azért az nem ugyanaz.) 6000 karakternyi hely nem alkalmas rá, hogy elgondolkodjam: vajon miért van az, hogy a nagy zeneszerzők írtak operakritikát, a nagy költők írtak verskötet-kritikát, de a nagy drámaírók nem írtak színházkritikát? (Én ugyan egyaránt írtam színpadi műveket is és színházkritikát is, de nem tartom magam nagy drámaírónak.) Mindenesetre azt gondolom, fantasztikus érzés ott lenni a zenetörténet műhelyében (mondjuk Berlioz fejében), és általában is vonz a nagyság. 

Mit értek nagyság alatt, és mi köze ennek a kritikához?

Nagyság alatt azt értem – és kritikában is ez érdekel leginkább -, amikor valaki szinkron időben képes történelmi folyamatokat észlelni. 

Másrészt éppen ezért mondtam azt is, hogy a kritikusnak a végtermékkel van dolga. Hogy miből lesz egy színészi gesztusrendszer, az történelmileg érdektelen (bár lélektanilag érdekes lehet). Viszont maga a gesztusrendszer, az nagyon is érdekes. Egy-egy nagy színész egy egész történelmi korszak jelképévé válhat (gondoljunk Gábor Miklós töprengő értelmiségi Hamletjére vagy Kálmán György szkeptikus Luciferére a félmúltból). Ha egy színházkritikus ezt megérzi-megérti és képes láttatni az olvasóival, az már a kritikusi nagyság – a távlatos tisztánlátás – jele. 

Szeretek fegyelmezetten vitatkozni, ezért fejet hajtok és azt mondom: igen, tudom, a kérdés valójában arról szólt, hogy hol van a mai magyar színházi kritikus helye.

Tudom, hogy fizikailag is fárasztó évente 150-200 előadást végigülni. Felkészülni, szervezni, utazni, írni. Tudom, hogy a látszólag örvendetesen széles kínálat még a jelentős előadások némelyikét is elfedi. Tudom, miért más a fesztiválok színházi összképe, mint a mindennapi – akár színvonalas – színházi valóság. Német színházi fesztiválokon tűnt fel (ott ugyanis hatalmas a merítés), hogy az ún. mainstream színjátszás már nem érdekli a naponta mást és csak ritkán újat látó kritikusokat. A fesztiválok becsapósak – a hétköznapi színháznéző mindennapi kenyerét gyakran nem kínálják fel. Ezt a kritikusi válogatás egyik hátulütőjének látom, ugyanakkor tudom, hogy olyan ez, mint az autószalon: a legújabbat, a legérdekesebbet, a legmeglepőbbet kell összeszedni, odavinni, megmutatni. És ami érdekes, az nem feltétlenül jó, és hogy mondjak egy kellemetlenebbet is: ami jó, az nem feltétlenül érdekes.

Már túl is léptem a 6000 karaktert. Azt hiszem, a fentiekből kiderült, hogy úgy gondolom: a kritikus igenis része a színházi szakmának. Pont annyira az, amennyire ez a szakma több akar lenni a szakma mindennapi gyakorlásánál, és pont annyira az, amennyire ő viszont felnő olykor egész sorsokat eldöntő szerepéhez és amennyire ehhez méltó felelősséggel viselkedik. A színház az ő verbális segítségével fogalmazza át önmagát szavakká, mondatokká, kijelentésekké. Ő a tükör, ő a fényképalbum, ő az, akinek ott és azonnal észre kell vennie a kiemelkedő pontokat, amelyek összekötésével aztán meglátunk majd valamilyen folyamatot – vagy nem. De amikor nem látunk folyamatot, olyankor talán nincs is.