Jó ötlet volt, mint ahogy jó ötlet a könyvformában való újra-megjelentetés is: a 2004. január elsejével kezdődő és 2007 júliusában – a szerző hetvenedik születésnapjával – záródó naplójegyzetekből folyamatos elbeszélés, szellemes, élvezetes és tanulságos önéletrajzi krónika kerekedett ki. Sárközi Mátyással én 1981-ben beszéltem először, egy londoni kocsmában. Kérdésemre, hogy mikor jön Magyarországra, valami olyasmit válaszolt, hogy „addig nem, amíg azok…”, s érzékeltette, hogy ez az „addig nem” alighanem örökké fog tartani. Akkor még nem tudhattuk, hogy egy évtizedet sem kell várni, és Sárközi magyarországi látogatása elől elhárulnak az akadályok. Elhárultak, olyannyira, hogy a szerző ma már – amint ezt ennek a négy évnek a krónikája is bizonyítja – folytonos ingajáratban van, a szó nyersen fizikai értelmében is, London és Budapest, Anglia és Magyarország között, mégpedig paradox végeredménnyel: folyvást hazajön, hogy azután hazamehessen, illetve folyvást hazamegy, hogy azután hazajöhessen.

Azaz mindkét helyen nagyon is otthon van, miközben mindkét helyen egy kicsit idegen is. Ez a paradoxon persze már az „ingajárat-lét” átvittebb, szellemi és szemléleti vonatkozásait illeti. Sárközi otthonosságnak és idegenségnek, azonosulásnak és távolságtartásnak olyan szerencsés elegyével nézi Angliát is, Magyarországot is, hogy a látvány, amely naplójegyzeteiben elénk tárul, mindig tanulságosan más, mint a megszokott változat: a szerző ugyanazokra a dolgokra reagál, mint mindenki más, csak épp igen tanulságosan másként reagál. Ami annyit tesz, hogy naplójának igen nagy a tárgyi értéke és haszna, hiszen a reagálnivalók között ebben a négy évben ott volt a magyarországi 56-os évforduló, az angliai Magyar Magic rendezvénysorozat, a Gyurcsány-kormány, valamint az őszi és tavaszi zavargások (hogy csupán a legfontosabbakat említsük).De legalább ekkorák a könyv belső értékei is, a benne megtestesülő írói magatartás és a hang, amelynek révén ez a magatartás megnyilvánul. Sárközi naplóíróként is esszéista: jó néhány rövidebb-hosszabb esszébetéttel is találkozunk a naplóbejegyzésekben (vagy két bejegyzés között), például a közép-kelet-európai emigránsokról és angliai pályafutásukról, vagy az angliai magyar írókról; az utóbbiak közül a 2007-ben elhunyt Határ Győzőről olvashatunk lényeglátó és szeretetteljes esszé-nekrológot.Összetéveszthetetlenné, egyben igazán élvezetes olvasmánnyá mégis a Sárközi-modor teszi a (Jean Cocteau-tól kölcsönvett című) Vízszintes zuhanást. Ha jól emlékszem, Karinthy Ferenc mondta annak idején Kellér Andorról, hogy – sok más jeles képessége mellett – egy jellegzetes pesti műfajnak, a sztorizásnak volt a mestere. Nos, a naplót elolvasva azt kell mondanunk, hogy Sárközi ebben Kellér méltó örökösének bizonyul: a napló majd minden lapja egy-egy újabb, remekül kiformált, többnyire szarkasztikus, sőt szatirikus történettel szerencsélteti olvasóját. Anekdota, pletyka, vicc és poén: ezek a Sárközi-sztori alkatrészei, a sztorié, amelyet a jóízű kajánság és a – többnyire teljesen jogos – káröröm éltet.Az ingajárat-lét tehát szemlátomást felszabadító állapot. Ám nem szorongásmentes: Sárközi például aggodalmasan figyeli, nem kezdi-e ki környezete angolsága az ő magyar nyelvhasználatát. Hiszen még Márai is „konkrét házfalakról” írt egy helyen, elfelejtvén, hogy az angol concrete szó „betont” jelent magyarul, míg a magyar „konkrét” szó valami egészen mást. Aztán néhány lappal később maga is besétál ugyanebbe a csapdába, a 160-ik oldalon a „patetikus” szót angol párjának, a patheticnek az angol jelentésében használja: „szánalmas”, „szánalmasan nevetséges” értelemben, holott a magyar szó magasztost, emelkedettet, szárnyalót, szenvedélyest jelent.De hát nem olyan nagy baj ez, hiszen miért is ne jelenthetné mostantól fogva a „patetikus” a „szánalmast”? Evvel is gazdagabbak lettünk, mint ahogy egy kitűnő könyvvel és remek olvasmánnyal is.