Alba Hyseni

Vagy jó fél órás csúszással kezdődött az este, előzenekarként az Alba Hyseni Project játszott, és hogy semmiképp se legyen üres a terem – talán attól félve, hogy Alba Hyseni egyre gyarapodó rajongótábora éppen nem hajlandó kifizetni 3500 forintot egy koncertért –, az első kétszáz látogatónak felajánlották, hogy a belépő mellé jár a zenekar nemrég megjelent debütáló lemeze, a koromfekete külsejű Inner Mission.  Nem igazán nevezhető jó választásnak az Electronic Beats stábja által is mélyen tisztelt Brandt Brauer Frick trendi techno-jazz trió elé egy dark rock zenekart tenni. Ennek ellenére Alba Hyseni hihetetlenül egyéni, ezer közül is felismerhető altja egy ideig kárpótolt ezért az összeférhetetlenségért, sajnos a zenei anyag kevésbé volt lenyűgöző és egyedi. Különösen zavaró volt a szaxofon, aminek, valljuk meg, az alter-rock zenében legalább olyan kevés helye van, mint a szimfonikus zenekarokban. Helyette szívesebben hallgattam volna egy szintetizátort, az érdekesebb irányokba vihette volna a zenekari hangzást.

Egy rövid szünet után léphetett színpadra a német trió. Eddigre a hajó színültig telt, a terem első felében már mozdulni sem lehetett. Hogy zenéjükben mi volt jazznek mondható – ahogy azt az ajánlószövegben lehetett olvasni –, nem igazán tudom, ami a színpadra lépésük után történt, az lényegét tekintve mindenesetre sokkal inkább hasonlított egy techno-partira, mint egy techno-jazz koncertre. A Bop című számuk volt az egyetlen (nevében) egyértelmű utalás a jazz idiómára; disszonanciát keltő hangközlépegetéseivel Ligeti L’escalier du diable darabjának első ütemeit juttatta eszembe. Persze mi is a jazz? Pontos definiálásával sokan bajba kerültek már, nehezen megragadható, számtalan kísérlet született a pontos meghatározására, de talán mindegyikben közös, hogy egyik leglényegesebb tulajdonságaként az improvizáció mellett a nyitottságát szokták említeni. A nyitottság biztosítja az állandó megújulási képességét, s bár a jazzben különösen hangsúlyos az elődök tisztelete, mégis e tulajdonsága által tudott soha nem hallott irányokba fejlődni. Az már más kérdés, hogy ez a fejlődés lehet, hogy a halála is egyben. Lényeg, hogy a XX. század végére már nem nagyon létezett műfaj, amivel ne házasították volna össze, és lássuk be, ma már a techno-jazz sem az újszerűsége, mint inkább a táncolhatósága miatt lehet érdekes. (Meg talán fontos szerepe lehet még abban, hogy a jazzt kicsit közelebb hozza a fiatalsághoz, vagy a jazzközönséget a táncoláshoz.)

Brandt Brauer Frick

Az elektronikus zenével a jazzt még aránylag tiszta formájában párosító pionír, Bugge Wesseltoft egy bő dekáddal ezelőtt kezdett kísérletezni, először saját projektjeivel, kicsivel később Laurent Garnier francia techno dj-vel, mígnem tavaly Henrik Schwartz német lemezlovassal közösen megjelentetett egy kimondottan techno-jazznek aposztrofálható duólemezt. Az új kontinensen Carl Craig, a detroiti techno egyik királya Innerzone Orchestra elnevezésű projektjével alkotott még hasonló műfajban. Idén januárban ugyancsak a hajón adott koncertet az egyre népszerűbb Elektro Guzzi, akik a hangszeres-akusztikus techno osztrák képviselői, talán az ő koncepciójukhoz hasonlít leginkább a Brandt Brauer Frick trióé.

Ugyancsak az ajánlóban olvashattuk, hogy „hangzásukat alapvetően akusztikus módon generálják”, ennek azonban nyoma sem volt a koncerten. Tudjuk, hogy a tavaly napvilágot látott Mr. Machine című legfrissebb lemezükre ez a kijelentés jelentős részben igaz, ahol főként a debüt lemezen megtalálható számok áthangszerelt változatai szerepelnek, melyet egy tízfős zenekar, a Brandt Brauer Frick Ensemble hangszereken játszott fel. Sajnos ebből semmi ízelítőt nem kaptunk, egyrészt mert a jegy árából nehéz lett volna meghívni egy tízfős zenekart, másrészt mert láthatóan a trió felszerelése erre nem volt alkalmas. Brandt hihetetlen precizitással dobolt, annyi energiát pakolt bele, hogy szerintem a teljes gázsi felét nyugodtan zsebre tehette volna. Ténylegesen egyedül rajta lehetett ámulni-bámulni, hogy tud ennyire pontosan játszani. Bár ha nagyon rosszmájú vagyok, azt mondom, minek ez a rendkívüli emberi teljesítmény, helyette egy dobgép is megtette volna. (Ez pontosan olyan, mint Peter Aidu, aki a Steve Reich által eredetileg két zongorára és zongoristára írt Piano Phase című művét egyedül játszotta el két zongorán.) Brandt akusztikus dobfelszerelés helyett programozható elektromos dobokon játszott. Persze a techno sine qua nonja, a negyedes kick drum sem egy lábdobból, hanem egy kompakt kis zenei állomásból szólt, ahogy feltehetően a hangok túlnyomó többsége is – ezt Frick kezelte, aki emellett egy hatalmas keverőpulton osztozkodott az amúgy szintetizátoron játszó Brauerrel. Szó sem volt tehát akusztikus hangokról, semmit sem bíztak a véletlenre, a bulit hihetetlen professzionalizmussal, magas színvonalon levezényelték, a táncolni vágyó közönség legnagyobb örömére. Egy azonban biztos, az akusztikus techno-jazz őrültek némi csalódottsággal távozhattak a koncertről.