Baráti Kristóf

Hiszen a világ egyik kiemelkedő képességű zenekarát napjaink egyik legnagyobb karmestere vezényelte, a műsor egyensúlyt talált az örökbecsű zenei érték és a legszélesebb népszerűség között, méltó feladatot kapott az egyik legnagyobb magyar hangszeres szólista, és még a ráadás is töretlenül folytatta az előadás ívét. Azt az ívet, amely Beethoven Hegedűversenyéből indult ki, Charles Dutoit vezényletével és Baráti Kristóf szólójával. A klasszikus repertoár szakrális darabjainak egyikét reveláció erejű előadásban hallottuk megszólalni, amelynek ritkán tapasztalható, nagy erőssége volt az, hogy a zenekar és a szólista teljesítménye egyaránt rendkívüli volt, s ilyen módon tökéletes, egyben felvillanyozó hatású egyensúlyban állt egymással. Nagyjából az első szólószakasz végére előttünk állt, hogy mit remélhetünk ettől az interpretációtól – s a felkeltett várakozások teljes mértékben igazolódtak. A zenekari bevezető azt mutatta, hogy olyan együttes ül a pódiumon, amely kristálytiszta tökéllyel és precizitással, kamarazenei érzékenységgel szólaltatja meg a partitúrát, s teszi ezt olyan intenzitással, hogy már a puszta megszólalása mindvégig magasrendű zenei élvezetet fog jelenteni – így is lett.

Baráti Kristóf első megszólalása pedig olyan éteri és mégis átható erejű volt, élményszerű eszköztelensége a zenei közlés, formálás, kifejezés olyan tévedhetetlen biztonságával párosult, hogy máris azon járt az eszem: hogyan viszonyítsam egymáshoz őt és Vengerovot, aki a fesztivál másik, a maga módján felülmúlhatatlanul játszó hegedűs-vendége volt. Némi tűnődés után arra jutottam, hogy mindketten tökéletesen harmonikus előadói világot rendeztek be maguknak, amelyeknek csak egyéni színei különböznek, nem pedig az igényessége, a kivitelezés valószínűtlenül magas színvonala. Vengerov kristályosan magvas, szinte izzóan intenzív hangjához képest Baráti hegedülése szinte anyagtalanul tiszta, mondhatni, gyöngyházfényű. Ez a hang azonban legalább ugyanolyan gazdagon árnyalható, ereje, a legmélyebb értelemben, kimeríthetetlen, Baráti zenélése pedig az elképzelhető leglényegretörőbb. A technikai kontroll magabiztos könnyedségét pedig már szinte röstellem is említeni. Példázzák mindezt Baráti tökéletes gömbölyűségű hangjai a legmagasabb regiszterekben, vagy kadenciáinak lehengerlő hatása, vagy a zenekarral alkotott együttes hangzáskép ritkán hallott, harmonikus egyensúlya. Párját ritkította a nyitótételben a visszatérés pillanata, amikor valóban – ahogy mondani szokás – megállt a lélegzet, majd hallatlan érzékenységgel, finom agogikával és tempóváltással, megkönnyebbülést hozóan tért vissza a főtéma. Gyönyörűséges volt a lassú tétel is, a dinamikai események tökéletes szinkronjával a zenekarban, megkapóan szép zenekari vonóshangzással, átszellemült, földöntúli pillanatokkal. A zárótétel megszólalásának pillanatában pedig a Royal Philharmonic Orchestra szinte a szemünk láttára szállt le az égből a földre, egy életörömmel telített világba, ahol ezúttal a derű és a játékosság jegyében folytatott káprázatos párbeszédet szólista és zenekar.

Charles Dutois

A szünet után Dvořák Új világ-szimfóniáját adták elő a királyi filharmonikusok vezető karnagyuk irányítása alatt. Ebben az előadásban számomra az jelentett revelációt, hogy ezt a kétségtelenül őszinte pátosztól átjárt, de nem a legkifinomultabb zenei nüanszokról ismert művet egészen újszerű, rokonszenves oldalairól mutatta meg. A zenekar persze itt is érzékien gazdagon és tökéletes kidolgozottsággal és kiegyensúlyozottsággal szólalt meg, s Dutoit most is a gondos precizitás megtestesítője maradt. Ezen fölül azonban a zenét valamilyen alig hallott üdeség hatotta át, a partitúrából akcentusok, zenei mozdulatok, érdekes harmóniamenetek villantak elő, amelyek rendszerint elvesznek a romantikus hömpölygésben. A tempók is izmosak, ragadósság nélküliek voltak. A lassú tételben pedig, miközben a – kitűnő – angolkürt-szólók „hozták” a kötelező édesbús minőséget, a dinamika szokatlanul plasztikus kontrasztjai, no meg – ismét – a vonóskar valószínűtlenül szép hangzása emlékeztette arra a hallgatót, hogy nem tucat-előadás részese. A scherzo könnyed, sőt hegyes-hetyke karakterével bizonyult ellenállhatatlannak, a zárótétel diadalmas kürtszava pedig elemi erővel hatott, és szokatlanul kemény és férfias finalét vezetett be. Nagyszerű előadás volt, amelyre ráadásnak kellett következnie. Az pedig Glinka Ruszlán és Ludmilla nyitánya volt, fergeteges, mégis könnyed és elegáns előadásban, jogos, kirobbanó sikert aratva.