Ennek az új művészeti formának a születése 1984-re tehető, amikor Marc Smith, egy chicagói építőipari munkás kezdeményezésére egy helyi jazzklubban a hagyományos felolvasóestek helyett barátaival saját verseiket kezdték előadni egymásnak. Tulajdonképpen ebből alakult ki ez az igen szabad performansz költészet, melyben az előadás módja legalább olyan lényeges, mint maga a vers. Ahogy kezdte kinőni magát a rendezvény, elkezdtek versenyeket is rendezni, és a legjobb slammert a közönség szavazatai alapján választották ki. (Akadémiai körökben sokan pontosan a versenyeztetés miatt nem tekintik valódi művészetnek a slam poetry műfaját, de ez legyen az ő gondjuk…)

Akkezdet Phiai

A főként a nyugati világban és Ázsiában elterjedt műfaj Magyarországon is egyre népszerűbb. A Millenáris Fogadóban minden bizonnyal jelen volt a honi slam java. A Slam Poetry Magyarország egyik tagja, Mavrák Katalin volt a házigazda (host), aki gyorsan fel is konferálta az Akkezdet Phiait, a jelentős népszerűségnek örvendő budapesti underground hip-hop formációt – a rejtélyes név mögött Závada Péter „Újonc” és Süveg Márk „Saiid” költő-rapperek állnak. Erre az alkalomra az Amoeba trió szolgáltatta a zenei alapot, Sági Viktor gitáron, Sabák Péter basszusgitáron, Boros Levente pedig dobon járult hozzá a hangulat fokozásához. Tették mindezt professzionális színvonalon, hol teljesen improvizálva, hol meg az Akkezdet Phiai slágereinek alapjait hozva, mögéjük a vásznon VJ Vajna Balázs mozgóképei pörögtek. Elhangzott a zene és a rímek vallását hirdető Zenebuddhizmus, a Kis kece lányomra épülő, a világtörténelmen szubjektív kameraként végigpásztázó, frappánsan tömör Hisz Sztori, a Nyugat 100, ami egyfajta kötetlen emlékezés az emblematikus folyóirat száz éves létrejöttére, valamint a Budepesmód, ami egy hömpölygő metaforákkal teli bizarr festmény a fővárosról, melyben távolról sincs meg a Cseh Tamás Budapestjében megbúvó otthonosság-érzet („Talán én is Pest vagyok… / Pest a pestiségem. / Pest, hogy rég Pesten lakok, / s nem lettem pesti mégsem”). A számok között jó néhány saját verset is felolvasott a két MC, némelyiket egy-két anekdotával felvezetve. A szövegek két harmincas budapesti értelmiségi szemével látott világot tükröznek, és pontosan emiatt az elhangzottak teljes megértéséhez szükség van a hallgató hármas beavatottságra: tripla-X, fővárosi-lét, (el)gondolkodásra való hajlam. Ez az előző rendszerhez kapcsolódó emlékekkel jószerint nem rendelkező korosztály tulajdonképpen már a nyugat szülötte: ők legfeljebb csak „szögesdrótok voltak a Marximban”, így kritikájuk célpontjában is az új berendezkedés áll. Némi iróniával fűszerezve jól mutatja ezt a Nyugat 100 két sora is: „mert minden ami nyugat, az számukra szent, / hip-hopra Nietzschét olvasnak föl, rap-re zen-t”.

A szövegekből nyilvánvaló, hogy nagyon sok a filozófiai és vallási utalás, főként a keleti vallásokra, jelezve, hogy ennek a generációnak a mindent megkérdőjelezés ellenére (vagy éppen azért) egyik fontos hivatkozási pontja az ezotéria. A számszövegekben és versekben további meghatározó elem – talán épp a drog hatására is utalva – a szabad asszociáció, ami értelemszerűen az alkotási folyamat gyorsaságát jelenti, és az ebből megszülető művek sodró lendületét adja. A magyar (budapesti) valóságot a maga teljes képtelenségében és felfordultságában mutatják be „Góg és Demagóg fiai”, akik a szövegekben megbúvó számtalan utalás alapján nagyon is otthonosan mozognak a kortárs és klasszikus irodalomban. Závada Péter apjától örökölt tehetségét fordítja lírára és jár teljesen saját utakon: a hip-hop és a kortárs költészet útján, vállaltan azzal a céllal, hogy így közelebb vigye és megszerettesse a tinédzserekkel az iskolapadból túlságosan száraznak tűnő irodalmat, és mi sem alkalmasabb erre, mint egy ilyen slam poetry est. Ráadásul társa, Süveg Márk „Saiid” vele teljesen egyenrangú félként versel, még akkor is, ha külsőre és stílusában is talán egy lépéssel közelebb van a hip-hop kultúrához.  

Akkezdet Phiai-szövegekre reflektáló nyolc költő, író, színész vagy rapper a slam hagyományaival ellentétben ezúttal nem versenyeztek egymással. Két körben reagálhatott mindegyikük egy-egy, előre megírt verset felolvasva a színpadon, így nehéz is lenne most mindről külön-külön szót ejteni. Összességében ötletes, humoros, szórakoztató és elgondolkodtató szövegeket hallhatott a közönség, rangsort én sem állítanék fel, csak kiemelném a legjobbakat: a rapvilágból idecsöppenő Gábor Tamás „Indiana”, a legifjabb tehetség, még csak tizennyolc éves Szabó Marci, a színpadra született színész Horváth Kristóf, és a fellépők között az egyetlen hivatásos költő, Simon Márton. A mozgókép, a zene és a rímek együttes erővel alaposan kimosták a lelket, testet, elmét.