Korántsem telt meg a győri Zsinagóga (az új fenntartóra utaló hivatalos megnevezéssel Egyetemi Hangversenyterem) április 30-án este, talán azért, mert olyan széles volt az egyéb programok kínálata. A fesztivál igazgatója is épp hogy csak átért a kezdésre a belvárosból, ahol Jiři Menzeltől személyesen kapott a homlokára pecsétet, a Szigorúan ellenőrzött vonatok vetítése alkalmából – a fesztivál ugyanis ’68 filmes és eszmei örökségét boncolgatta. Tehát a duót a széksorokat szellősen megtöltő, de figyelmes közönség fogadta, zavaró volt viszont a fotósok ténykedése, ahogy az emelvény előtt játszó zenészek „képébe” másztak. Ki is vívták a zongorista kifakadását két szám között. A Duna TV, mint évek óta, most is 4-5 kamerával rögzítette ugyan a koncertet, de ők ezúttal igyekeztek tapintatosan végezni a dolgukat. Még egy szót a körülményekről: a fesztivál nyitóestjéhez képest felszívódtak a terem akusztikai problémái. Iyerék alig támaszkodtak az erősítésre, amúgy is teres, visszhangos hatásra szoktak törekedni. A múltkor tapasztalthoz képest – igaz, egész közel ülve – problémátlan volt a hangzás.

A két dél-ázsiai származású, New Yorkban élő amerikai muzsikus duója éteri, csillagképben járó vándor utazását lefestő hangokkal nyitott, és végig emelkedett, transzcendens, meditációra késztető zenei rétegekben maradt. Egyik legsikeresebb, egy New York-i múzeumban adott koncertjükön több száz éves mandala díszítette a hátteret, itt a hímzett Dávid-csillag és a menórák nyújtottak illő díszletet. Az európai klasszikus zene tonalitás-felfogásától általában eltérnek, többnyire a tizenkétfokú skálát veszik alapul, és ennek megfelelően ritkán nyúlnak vissza a dúr és moll hangsorokhoz. Ha nem is azonnal észrevehetően, viszont zenéjükben dominánsan jelen van a klasszikus indiai zene hagyománya. Rég odahagyták az AABA vagy hasonló alapstruktúrákat, ennél sokkal szabadabban élik meg, amit csinálnak, de van néhány szerkezeti megoldás, amit több számban is alkalmaznak, ilyen például a hatásos unisono visszatérés, egyben variáció. Persze a meditatív síkot zenéjükben ne háttérzenének tessék elképzelni: tempóváltásaik, dinamikai íveik, fortissimóik, minden linearitást mellőző felfogásuk mondjuk jógázáshoz egyáltalán nem való.

A korszakos jelentőségű amerikai szaxofonos-zenekarvezető, Steve Coleman mutatta be a két fiatalt egymásnak, akik azóta több formációban is egymással dolgoznak a legszívesebben, ezek közül a duó, amelyet Raw Materials-nek is neveznek, jutott – önmagukat is meglepve – a legmesszebbre a művészi útkeresésben. Ironikus ez a névválasztás, hiszen kifinomult, kidolgozott, a kortárs zenei közönség számára is azonnal „fogható”, egymásra a legváltozatosabb módokon reagáló zenét játszanak. Még elnevezésre váró stílusuk mögöttesében ott van az utóbbi egy-két évtized New York-i avantgárdja, ott van a world jazz kiválóságainak sok eredménye, akár Don Cherry tág horizontja, aki ha élne, biztosan nagyra tartaná ezt a duót.

Rudresh Mahanthappa

Vijay Iyer hatalmas konstrukciókat hoz létre, polifonikus felfogása felér egy teljes zenekarral, őt hallgatva semmilyen hiányérzetünk nem lehet, játéka olyan sok „hangszeres” funkciót valósít meg, árnyalatokban olyan gazdag, és frázisoktól olyan távol jár. Rudresh Mahanthappa játékából egyszer kihallottam egy utalást Ornette Colemanre, de hát az ő hangszerének olyan kiterjedt hagyománya van éppen az újításra nyitott jazz történetében, hogy ez nem csoda. Amúgy duójuk semmilyen közvetlen zenei előzményhez nem köthető. Ez különösen Iyernél óriási erény, aki néha rátámaszkodik a szaxofon esztámszerű kíséretére, hogy szóló futamokat játsszon, amúgy a két hangszer maradéktalan kölcsönösségben inspirálja egymást. Önreflexív és metanyelvi gesztusokra bőven akadt példa zenéjükben, néhány számuk, illetve lemezük címe is erre utal (Mother Tongue, In What Language, Reimagining, Stronger Than Itself). Néha megengednek maguknak egy-egy kisebb reminiszcenciát valamely bluesosabb ritmus vagy jazzesebb akkordok, európaiasabb harmóniamenet irányába: de ez csak az alaptábor, amelyről nekiindulnak a csúcsoknak. Biztos vagyok benne, hogy – nem is olyan sokára – akadnak követőik.