A jelen felállásában 2003-ban alakult kvartett eddigi albumait egyöntetű elismerés övezte nem csupán a lengyel közönség, de a szakma részéről is. Sorra nyerték a versenyeket, kapták a méltató kritikákat és aratták a fesztiválsikereket – és budapesti koncertjük után immár elmondható: nagyon is megérdemelten.
Amint az első taktusok megszólaltak, rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy kivételesen érzékeny muzikalitású formációról van szó. Krysztof Szmanda dobos szofisztikált, egyéni cinezése rendkívül sajátos atmoszférát adott a daraboknak; játéka intenzív és feszes volt, mégsem gépies. Az erő nála nem vadságot, hanem fegyelmezett, mégis természetes intellektualizmust takart. Hasonlóan eredeti volt Andrzej Swies nagybőgőzése is. Ő jól hallhatóan a kortárs zene felől közelíti meg a jazzt; drámai menetei kerülik a kézenfekvő sablonokat, mégsem éreztük egy pillanatig sem erőltetettnek. A lassúbb, szellősebb tételeknél pedig az is kiderült, hogy elnémulni is van mersze, ha a zene úgy kívánja.
 Soundcheck |
A produkció két főszereplője azonban mégis csak a szaxofon és a zongora volt. Előbbit Maciej Kocinski, utóbbit Krzysztof Dys kezelte – mégpedig fiatal korukat meghazudtoló bölcsességgel. Kocinski játékára a selymes és az emelkedett jelzők illenek leginkább – különös, keserédes romantika lengte át. Regisztereken átívelő frázisai tiszták és átgondoltak, (szó szerint) leheletnyi nüanszai pedig még egy szimpla blues-pentaton skálát is képesek voltak izgalmassá tenni. Álomszép esésű menetei egyenesen Heitor Villa-Lobos szaxofonfantáziáinak ezoterikus költőiségét idézték fel számomra. Persze a mainstream jazz improvizációs kelléktára is végig markánsan felismerhető volt; a hangnemből kilépő fordulatok sosem voltak harsányak vagy esetlegesek, mindig vaskos zeneiség áradt belőlük.
Dys tiszta vonalvezetésű zongorajátéka szintúgy élményszámba ment. Egyszerre jellemezte higgadt visszafogottság és egyfajta vitathatatlan – de azért még mindig földközeli – színpadiasság. Gyengéd billentése korántsem bizonytalanságából, félszegségből, sokkal inkább érettségéből fakadt – fényévekre helyezve őt a kávéházi jazzisták fáradt rutinjától. Diszkrét disszonanciáinak játékossága egyben egyértelművé tette, hogy esetében a szabadság mögött is hosszas analízis áll, váratlan, klasszikus zenét idéző trillái pedig különösen éteri hatást keltettek ebben a jazzes közegben. Amikor hangszerével magára maradt, az infantilizmustól a mágikumig terjedt a játékba hozott hangulatok skálája. Sokszor már csupán a gospeles felrakású harmonizáció utalt a jazzes kontextusra. Jórészt Dys hangszerkezelésének köszönhetően a manapság majdhogynem kötelező etno-elemek is szervesen simultak bele a saját kompozíciók szövetébe.
 Krzysztof Dys |
A hömpölygő melódiák meseszerűségéhez persze jelentékenyen hozzájárult a szaxofon és a zongora egymásra példásan odafigyelő, lágy összjátéka. Mintha törött üvegcserepeken salsáztak volna – miközben nyoma sem volt a kontrollvesztett, önimádó hangszeres magamutogatásnak. A lengyel jazzisták közül az elmúlt hetekben több csapatot is látva nekem úgy tűnik, ez utóbbi különbözteti meg leginkább szóban forgó szomszédainkat a mi ifjainktól. Az érettség, az önbizalom, a megnyugtatóan eseménytelen taktusok levegője, a nyitva hagyott gondolatok, egy szóval az elegáns aláfogalmazás (a híres-neves „understatement”) képessége. A Soundcheck esetében például szerintem csupán történelmi (s persze geopolitikai) akcidencia, hogy nem a nemzetközi élvonal nagy ígéretei közt emlegetik őket még.
És ez még akkor is igaz, ha tempósabb darabjaik szisztematikusan valamivel gyengébbre sikerültek, bár a virtuóz ritmikai szerkesztésnek és a pontos kivitelezésnek köszönhetően sosem voltak érdektelenek azért azok sem. A Soundcheck azonban legotthonosabban mégis csak a maga teremtette poétikus varázsvilágban mozog, amelyet jó lelkiismerettel ajánlhatunk megismerésre mindenkinek.