A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje / Budapesti Mahler Ünnep 2011
2011.09.20.

Az első részben két valódi ritkasággal, a másodikban az egyik leggyakrabban játszott Mahler-szimfóniával nyitott az idei Mahler Ünnep. És bemutatták Orbán György 4. szerenád című darabját is. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Elsőként hadd említsem az immár több éves örömöt: a Budapesti Mahler Ünnepre ismét remek műsorfüzettel állt elő a Budapesti Fesztiválzenekar. Halász Péter műismertetői szellemdúsak, informatívak, tömörek, jól tájékoztatják még az igényesebb olvasót is; megtaláljuk az elhangzó dalok eredeti szövegét, valamint a magyar nyersfordítást; mindez nagyszerű képanyaggal társul. A mostani szám nagy érdekessége Fischer Iván önvallomásra hajló, családi emlékekkel is megtűzdelt előadása, melyet 2011. május 14-én tartott Amszterdamban. Ritkán olvashatni ilyen mély elemzést a karmester Mahler és a zeneszerző Mahler közti szellemi kapcsolatról.

Fischer Iván
Fischer Iván

Maga a koncert George Enescu igen ritkán játszott Prelúdium uniszónóban (I. szvit, op. 9. – I. tétel) című darabjával kezdődött. Tényleg unisono, a többszörösen elosztott vonóskar (a nagybőgő kivételével) egy szép, szomorú, olykor tragikus sötétségű, egyszólamú dallamot intonál – ezt az üstdob tételvégi belépése teszi még komorabbá, mondhatni fenséges kopárságúvá, melytől – valljuk be – nem idegen némi hatásvadászat sem. Olykor egészen Bartók Zene…című darabjának hangját érezhettük ebben a furcsa, de korántsem tökéletesen meggyőző, inkább kuriózumként értékelhető kompozícióban. Szép, magvas vonóshangzás, nemesen egyszerű előadás jellemezte az alig ötperces darab előadását. Vegyes érzéseink ellenére tényleg ideje volt felfedezni.

Ezután – a szokásnak megfelelően – egy erre az alkalomra rendelt kortárs magyar darab premierje következett. Orbán György 4. szerenád című műve a pentatóniát keveri Mahler bizonyos megoldásaival – legalább is ez áll a műsorfüzetben közölt Orbán-vallomásban. De a hallgató kicsit riadtan tapasztalja, mennyi minden más is van még a nagyjából negyedórányi anyagban. Megszólal itt a korai Stravinsky, aztán Sosztakovics, bizonyos jazz-elemek, majd a filmzeneszerző Nino Rota, és még Tom és Jerry megrajzolt szellemalakjai is átfutottak egy-egy pillanatra a hangversenyteremben. A banalitás megdicsőítése – talán e téren kapcsolódik Orbán Mahlerhez, hiszen az ő rengeteg heterogén elemet szintetizáló (vagy legalábbis arra törekvő) művészetének is a közhelyek, a már elhasznált elemek apoteózisa az egyik legfőbb jellemzője. De ami Mahlernél még új és eleven zeneszerzői lelemény volt, az itt már avítt és valóban elhasznált. A posztmodern elménckedés és élveteg problémátlanság bizonyos magyar szerzőknél (ezt tapasztalhattuk két éve Csemiczky Miklós és Dubrovay László erre az alkalomra rendelt műveiben is) inkább hazugságnak, amolyan hedonisztikus lomtalanításnak tűnik.

Adorno – egyébként meglehetősen vitatható, de ezúttal jól használható teóriája – szerint Mahler művészete tépettségével éppen a maga világa és a maga társadalmának megtörtségét-tépettségét ábrázolta. A jeles német filozófus azt állítja, hogy Mahler zenéje társadalmilag igaz, hiszen a társadalom megtörtségét és összehangolatlanságát nem elfedi, hanem éppenséggel tükrözi, éppen zenéje megtört tépettsége és összehangolatlansága révén. De amikor a mai magyarok látszólag mahleri szellemben dolgoznak (gondoljunk csak a Mahlernél előbukkanó számtalan stílusimitációra, paródiára, s a bizonyos fokig nála is észlelhető szellemi lomtalanításra), akkor ez inkább a társadalmi ellentmondások elfedésére szolgáló ideológia, messze Mahler mélyen átélt tépettségétől, a „minden Egész eltörött” érzésének őszinte gyötrelmeitől. Az idézett magyar szerzők nem átszellemítik, hanem elfogadják, és reflexió nélkül dicsőítik meg a banalitást, mégpedig úgy, hogy mindössze ironikusan megidézik, ám ezzel együtt fel sem vetik érvénytelenségét. Ami Mahlernél társadalmilag igaznak, az itt éppenséggel hazugnak tűnik. Ráadásul az Orbán-féle divertimento-hangulat kínosan idézi fel a magyar zeneszerzés egyik zsákutcáját, az ötvenes éveket, aminek persze akkor megvolt a társadalmi, sőt politikai jelentése. Remélem, ettől azért ma messze állunk. Hogy mindez szakmailag igen profi, néha egészen virtuóz zenekarkezeléssel történik, az nem kérdés, de bizonyos fokig annál rosszabb, mivel a publikumnak még csak esélye sem nyílik a szembesülésre önmagával, vagy egyáltalán bármivel, ami nem haladja meg a közhelyek világát és valamiféle reflexióra kényszeríti. Olyan pofás és vicces múzeumba vezetik ekkor a nézősereget, amelynek kiállítási tárgyait már maguk a tárlatvezetők sem tartjuk valódinak, ugyanakkor hamis mivoltukról sincsenek meggyőződve. A Fesztiválzenekar mindenesetre remekül hancúrozva adta elő a messze nem egyszerű szólamait.  

Wolfgang Holzmair
Wolfgang Holzmair

Az eleinte félbolond, aztán teljesen megtébolyodott bécsi Hugo Wolf dalai persze egészen más kvalitást képviselnek, de ritkán hallhatók, hiszen manapság nem divat a pusztán zongorával kísért dalest műfaja. A kiválasztott dalok most is a szerző által készült hangszerelésben hangzottak fel, magam sokkal jobban kedvelem az eredeti, zongora-letétes verziókat, jobban előjön félelmetes kopárságuk, a kor átlagstílusát tagadó modernségük, ráadásul Wolf igazán nem volt egy nagy hangszerelő. Az előadó, Wolfgang Holzmair a klasszikus német ízlésen iskolázott daléneklés díszpéldányának tűnik, már visszafogottan elegáns megjelenésével, átható, tiszta tekintetének szellemi kisugárzásával is. Hangja nemesen cseng, szép és bársonyos (bár magassága megkopott, lebegős, olykor hamis is), szövegmondása tökéletes, hangképzése kulturált, minden megszólalásán érezni a tökéletes stílusismeretet.  Ehhez póztalan előadói modort várnánk, de sajnos a jól képzett baritonista inkább operai színpadiassággal operált, forgatta a szemét, és egyáltalán: mindig eljátszotta az adott hangulatot, cselekményt, ez legkivált a „tréfás”, a nők részleges kiállhatatlanságát festő Herz, verzage nicht című számban volt igen zavaró.  A nagy Mörike-versben (Denk’ es o Seele) Holzmairnek nem sikerült igazi tragédiát – vagy legalább annak sötét sejtelmét – elővezetnie, noha szerfölött törekedett erre. A közönség nagy szeretettel és tapssal fogadta a művészt, aki érdekes módon a ráadásban (Goethe: Anakreons Grab) már szinte teljesen sallangtalanul énekelt.

A második részben jött a csoda, a Budapesti Fesztiválzenekar káprázatos, meghökkentően tökéletes előadásban játszotta Mahler I. szimfóniáját. A rézfúvósók egészen döbbenetes formában, s a fák ugyancsak remekül muzsikáltak, a vonóskar meg az első részben tapasztalt magas szinten. Fischer Iván egyértelműen a szélső hangulatok megragadására törekedett, a saroktételek „zarathustrásan” hősies, néha meg éppenséggel ifjoncian ártatlan hangja mellett a második és harmadik tétel a világ menthetetlenül förtelmes banalitását festette, azt, amitől annyit szenvedett Mahler. E téren még a legbrutálisabb hatásoktól sem riadt vissza a karmester: ritkán hallani a ländler tételt ilyen megsemmisítő gúnnyal, a harmadik gyászindulóját ilyen kétségbeejtően groteszken. De mindez soha nem volt bántó, vagy öncélúan merész, és mindig volt benne valami finom félmosoly, a megbocsátás gesztusa: szörnyű világ, de ebben kell kibírnunk. Nagy, felejthetetlen, felemelő előadás volt, csillagórás produkció.

Szerző: Csont András
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2011. szeptember 11.
Megítélt támogatás: 2 500 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A fesztivál megrendezésére (2011)