EU elnökségünk kulturális beharangozója a Royal Academy of Artsban tavaly ősszel megnyílt Budapest kincsei: Magyar mesterművek Leonardótól Schieléig kiállítás volt, a Szemtanú: Magyar fotóművészet a XX. században pedig a lezáró eseménye. A korábbi kiállítást a fő termekben, míg a mostanit a félreeső Sacler szárnyban tekinthetik meg az érdeklődők. Hogy jobban bekerül-e a magyar művészet a Nyugat sodrába, még nem tudni, de hogy nyomot hagytunk, az biztos: a kiállítással párhuzamosan több kisebb galéria is kiállítja vagy kiállította magyar fotósok alkotásait. 

Maga a kiállítótér egy kör alakú, hét részre osztott emeleti terem, elszeparálva a fő terektől, mely a látogatók számán is jól érzékelhető. A terem bejáratánál egy fal fogad, rajta ötven alkotó neve, akik több mint kétszáz alkotással szerepelnek – mintha minden értékünket egyszerre akarnánk megmutatni. 

Mivel a kiállításon tilos fényképezni, ezért csak a virtuális fényképezőgépünket kapcsolhatjuk be. A funkciók közül válasszuk az alapértelmezettet és a fekete-fehéret. Az ISO legyen legalább 100-as, mert a megvilágítás nem a legmegfelelőbb. A virtuális objektívre szereljünk békalencsét, melynek köszönhetően a befogott látószög nagy lesz, de még jobb, ha emellé a panoráma funkciót is használjuk, mivel a kapcsolódási pont a képek között csak annyi, hogy minden alkotó magyar vagy magyar származású, és a képek 1914-1989 között keletkeztek a világ különböző tájain, Magyarországot is beleértve. 

A teljes kiállítás tulajdonképpen a „hálás témák” bemutatása. Kevés kivétellel a képek zöme a nyomort, a háborút, a veszteséget, a kisebbséget mutatja be, mégsem telítődünk a sok negatívummal, hála az olyan témáknak, mint a paraszti világ, a divatfotó, vagy éppen a fotogramok. A halott katonák vagy Horthy fehér lova mellett megjelennek a békés hétköznapok is. Így aztán nem csak azt érzi a látogató, hogy milyen rossz lehet magyarnak lenni, hanem azt is, hogy az életnek szerencsére van másik fotózni való oldala is, sőt a maga egyszerűségében talán még nehezebb is itt megfogni a lényeget. 

A tárlat a századelőre kalauzol minket, megtekinthetjük a magyar stílusban alkotó Balogh Rudolf képeit, melyeket a nemzeti karakter és az Ausztriától való elkülönülés kifejezése jellemez. 1914-et írunk, a paraszti világ bemutatása a szegény, függő ország jelképe lesz, az íróktól a képzőművészekig mindenki a szegény magyar sors megtestesítőjét látja a vidéki emberben. Magyarország ekkor a kávéházi irodalom korát élte, az újságírás nívós szinten, irodalmárok tollán keresztül jutott el az olvasókhoz. A lapok az olvasótábor növelése érdekében versenyeztek, emiatt írhatott ki az Érdekes Újság is fotópályázatot a harctéri események bemutatására. A földi és légi képek alkotói egy részének nem maradt fenn a neve, így az ötven megnevezett alkotó művei mellett valójában számos névtelen is helyet kapott. A háborús sarokban két televízión végtelenített szalagon láthatjuk a díjnyertes fotókat az első világháborúból. A század nagy pillanatait megörökítő alkotók talán csak a szerencsének köszönhetik, hogy alkotásuk fennmaradt, fényképezőgéppel rendelkező szemtanúink jó időben voltak jó helyen. 

A hazai helyzet miatt a kiállítás leghíresebbjei mind elhagyták az országot: Moholy-Nagy László 1920-ban, a Tanácsköztársaság bukása után Németországba ment, Gropius felkérésére eleinte tanár, majd a Bauhaus egyik meghatározó alakja lett. A berlini évek után London, majd Chicago következett, ahol a New Bauhaus vezetője lett. A kiállításon fényképekkel és fotogramjaival szerepel. 

Martin Munkácsi szintén Berlinben van 1928-ra, és a német Berliner Illustrierte Zeitung fotóriportereként kezd el dolgozni. Az újság megbízásából többek között elutazik Afrikába, ahol híres, Négy fiú a Tanganyika tónál című kiállított képét fényképezte. A megbecsült alkotó nem érezte magát biztonságban a náci hatalomátvétel után, és a híres amerikai Harper’s Bazaar fotósa lett. A divatfotót megújította, amikor a szabadba vitte modelljeit és ott készítette el sport-divatfotóit. Az itt kiállított, az újságnak készített legelső képe Lucile Brokaw tengerparti futása 1933-ból. Sok divatfotós Munkácsit tekinti mesterének, sőt a Funny Face című Fred Astaire-film is részben róla szól. A kiállítás katalógusának címlapján is szerepel az Akt szalmakalapban 1944-ből: Munkácsi aktjai a szépérzékről tanúskodnak, nem rontja el a képeket a teljes test láthatósága, elég a sejtés a tökéletes meztelenséghez. 

André Kertész 1925-ben érkezett meg Párizsba, „egy kamerával és egy furulyával”, írja róla a katalógus. Kertész képei a kiállításon is megtekinthető VU magazin lapjain láttak napvilágot, és két évvel Párizsba érkezése után már meg is rendezték első kiállítását. A mostani tárlaton a Szatirikus táncos című képe a legfontosabb mű, amely pár éve cserélt gazdát 228.500 fontért. Kertész szintén Amerikába ment, de nem nagyon fogadta be az ottani fotós társadalom, élete utolsó éveiben fedezték fel igazán érdemeit, ma pedig a modern fényképészet megújítójaként tartják számon. 

Brassai egy évvel korábban vándorolt ki Kertész előtt, nevét a Paris de Nuit című kötetével tette ismertté 1932-ben. Az Éjszakai Párizs megalapozta hírnevét, a maga nemében egyedülálló alkotásai a város éjszakai képei. A kiállított Montparnasse Bijou-ja a renyhe, élveteg nőt mutatja be (a Toulouse-Lautrec és közte vont párhuzam érthető is lesz innen). Mint Kertész-tanítvány kezdte a pályafutását, a közös munka azonban plagizálás miatt haraghoz vezetett, ám a kétes kezdet ellenére Brassai mégis bekerült a művészvilág elit körébe. Picassóval barátok lettek, akiről egy, a műtermében készült képet is kiállítottak itt, de megtekinthető Matisse is, ahogy fehér orvosi köpenyében ülve egy meztelen női alakot rajzol. Az öt fontos alkotó közül ő volt az egyetlen, aki nem vándorolt tovább Párizsnál. 

Valószínűleg Robert Capa neve az, akié a fotózásban kevésbé jártasak előtt is ismerősen cseng. A kiállítás háborús vonalának súlyt adó képek a világ hadifotóinak legnagyszerűbb alkotásai. Az 1933-ban Párizsba emigrált Friedmann felveszi a Capa nevet. Akárcsak Kertész, ő is a VU magazinnak dolgozott, majd megbízást kapott a spanyol polgárháború tudósítására – itt készült A milicista halála című fotója. A normandiai partraszálláskor az első hullámmal ért partot, azonnal fotózni kezdett, reggel 9-kor már vissza is ért Londonba, és átadta előhívásra a képeket, csakhogy akit megbízott, olyan izgatott volt, hogy a szárítóban magasabbra állította a hőmérsékletet, és emiatt tönkrement majdnem mindegyik kép, csak nyolc elmosódott felvételen lehet kivenni, mi is történik. A partraszállásról kiállított képén kivehető egy vízben fekvő katona, akit megelőzve ért partot Capa, hűen jelmondatához: „Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel.”

A világ leghíresebb fotósain kívül a tárlat felvonultat még rengeteg díjnyertes magyar alkotót is, akik nem hagyták el az országot, hanem az éppen aktuális magyar viszonyokat dokumentálták. Csak hogy párat említsünk: Escher Károly Fürdőző bankárja (ami egy szinte nem is létező boldog kor hangulatát kelti), Fejes László Esküvője (az első magyar fotó, ami a World Press Photo első helyezését elérte), vagy Török László Családja (amin egy átlagos családi fotó közepén egy akt foglal helyet, groteszk és vicces hangulatot adva a kompozíciónak).

A sor még hosszan folytatható lenne, és talán ez az egyetlen hibája a kiállításnak is: sokat akar mutatni, miközben az emberi felfogás véges. Élni kell persze a felkínált lehetőséggel, és ilyenkor a legjobbakat kell megmutatni, de a kevesebb biztosan több lett volna. Ha csak az öt húzónévre és rajtuk kívül csak néhány más alkotóra koncentrálnak a szervezők, a befogadó dolga is könnyebb volna. Talán a témaválasztással lehetett volna szűkíteni úgy a körön, hogy ne azt érezze a látogató, hogy a kiállítás egy összetett szem, melyen keresztül rengeteg lefotózott információ zúdul a nyakába, hanem azt, hogy egy adott témán belül felvonultatott, egyfelé néző (akár népes) csoport képeit kell szemlélnie egyszerű szemlencsén keresztül.