Lugossy Mária, az ország egyik legjobb üveg-szobrászművészének a honlapján (l. itt) három csoportra osztódnak a munkák: Genezis, Köztéri emlékművek és Az emberi jelenlét címek alá. Különböznek a kifejezések, még jobban a munkák egymástól, a gondolati egység mégis kitapinthatóvá válik, ha jól nézzük a műveket. Ugyanis az első hallásra más tartalmú illetve műfajú kategóriák a lehető legszorosabb összefüggésben állnak egymással, ami nem csak az alkotások szellemiségéből, de akár a szavak jelentéséből is levezethető. Hiszen a teremtés, az emberi lét formái, a múlt és a jelen összekapcsolása, a múlt elemzése és újrafogalmazása egymásból következő és egymásra reflektáló fogalmak.

Nem is tudom, kell-e időhatárokat (vagyis az áttekintést iskolásan leegyszerűsítő, tetszetős skatulyákat) szabni a tematikák számára, de valószínűleg nem, mert a mintegy harminc szoborral a teljes életművet keresztmetszetként érzékeltető kiállítás művei úgyis kiszaladnának belőle. Ugyanis az egyik mű nem csupán szoros kronológiával következik a másikból, de évtizedes távlatból is, amikor az újra, de másképp felvetett gondolat a már megtalált, adekvát nyelvet használja. 

Földanya

Így van ez a kék és zöld, nagyméretű, kerek üveglencsékkel, amelyek már régóta kísérik a művész pályáját, s melyek a teljességet, a születést (Földanya, 1994-95), az ideák világát (Álom, 2008), vagy épp ellenkezőleg, a geológiai és metafizikai egység megbomlását érzékeltetik (A természet erői, 1996). Olykor úgy, hogy az anyaméhhez hasonlóan, embriólétre emlékeztető kisebb formákat zárnak magukba, máskor viszont szakadoznak a rétegzett-ragasztott üveglemezek, a hiátussal fejezve ki a közlendőt (Autogenezis, 1984; Cunami, 2010). Nagyon vonzóak ezek az alkotások, részben az elvontságuk ellenére magától értetődően fogalmazott, egyetemes témájuk, (a kerek) egészet szem előtt tartó világlátásuk miatt, no meg kiemelkedően magas esztétikai értéküknek köszönhetően is. Ezért érezzük úgy, hogy ezek a művek már-már egyben meditációs tárgyak is. 

Bár Lugossy munkássága számomra egy az üvegszobrászattal, mivel ötvösként végzett, a pályája elején fémmel dolgozott. (És konstruktivistán, ebből a korszakból, vagyis a 70-es évekből is van két acél műve a tárlatban.) Később a fém, amikor már üveggel és kővel kombinálva használta, elveszítette az elsőbbségét, s helyét végül az üveg vette át. Az az áttetsző, könnyen sérülő anyag, ami most már, szoborként a világ működésének a törékenységéről beszél: kéken és zölden az evolúció tiszta képleteiről, feketén és porszürkén az ember alkotta törvények céltévesztéséről.    

Korpusz (A szerző felvételei)

Csak látszólag másféle (plasztikai) világ tehát a Genezis sorozaté és például az emlékműterveké, hiszen a felvetett kérdések gyökere egy és ugyanaz: a természeti jelenségek illetve a köz- és a magán kataklizmák lefolyása és következménye. Ebből a gondolati egységből ered az életmű pregnáns koherenciája.

Az emberi jelenlétről szólva (s lényegileg ehhez kapcsolódnak az emlékműtervek is) Lugossy konkrét motívumot talált véleménye kifejezéséhez, a meghajló, vagy ellenszegülő gerinc ábrázolását, miáltal a vonatkozó szókép az alkotó számára egyfajta plasztikai jelnyelvvé vagy inkább kóddá testesült. 

Korpuszát (1992) látva érthető talán leginkább, hogyan működik ez: a két fekete, kettétört (hatást keltő) üvegkubus között nyújtózó tektonikus alakzatban nem az elvárt nézet, de Krisztus háta feszül. Begörbült, üvegbe ágyazott bronz hát alkotja a Büntetés (1994), s a vezeklő póz tartalmi-formai kérdéseit hat év múlva újragondoló Magány (2010) című műveket, és még jó néhányat a kiállítottak közül. 

Máskor kvázi lélekként bezárja a figurákat, amelyek ily módon csak elősejlenek a szimbólumos üvegtömbökből. Ilyen mű például az Áldozatok könyve (2002), amely szintén nem előzmény nélküli. A húsz éve készült, megrendítő Kristályéjszaka, In memory of Anna Frank (1991) című kompozíció epikusan beszédes kompozíciója is erre épít, amelyben az üvegdobozokba rejtett arc fokozatosan enyésződik el, s porlad végül szét. 

Lugossy Mária kiállítása önmaga okán is esemény, de azért az élményért is, ahogyan szobrai a brutál-cinikus valósággal szemben a lét és az elmúlás kérdéseit méltósággal megfogalmazzák.