Amiként az asztronauta Neil Armstronggal is komoly kihívás lehet úgy beszélgetni, hogy egyáltalán ne említsük a holdat, Ravi Coltrane esetében is meglehetősen nehéz megkerülni világhíres felmenőit. Édesapja, John Coltrane a jazz-szaxofonozás egyik legnagyobb legendája, az avantgard jazz talán legfontosabb előfutára, a multitonális improvizáció zeneelméleti hátterének megalapozója (lásd például Giant Steps című klasszikus szerzeményét). Édesanyja pedig – a mi tagadás, valamivel kevésbé híres – Alice Coltrane, ki szakmai körökben szintén magasan jegyzett zongorista (természetesen játszott férje oldalán is) és zeneszerző, úgy a jazz, mint a transzcendentális, elsősorban indiai ihletésű világzene területén.
 Ravi Coltrane |
Ilyen háttérrel nem csoda, hogy muzsikus lett Raviból is, aki egyébként Ravi Shankar szitárvirtuóz után kapta keresztnevét, minden jel szerint anyai ötletre. Nevét a kilencvenes években kezdte megismerni a világ, ’98-ban pedig első szólólemezével (Moving Pictures) tette le végleg névjegyét. 2005-ben megjött az első Grammy-jelölés is (az In Flux albumért), 2008-ban pedig a jazztörténelem számtalan nagy pillanatáért felelős Blue Note Records hívta meg héttagú sztárcsapatába, a kiadó hetvenedik születésnapját megünnepelendő.
A szülők megemlítése mellett a gigász apa örökségének nyilván nyomasztó terhe is folyvást visszatérő eleme a Ravi Coltrane-ről szóló leírásoknak. Ám ez, mármint az összeméricskélés rögtön tévútra is vinne minket valamelyest, Ravi stílusa ugyanis – kissé paradox módon – csupán nyomokban „Coltrane-es”. (Alig volt kétéves, amikor elvesztette apját, így John Coltrane zsenialitását tulajdonképpen ő is csak felvételekről ismerheti.) Még azt is megkockáztatom, hogy szándékoltan ellene is megy a direkt áthallásoknak, amivel nincs is semmi baj, amíg játéka olyan művészeket idéz olykor, mint Branford Marsalis (akivel muzsikált is együtt) vagy Wayne Shorter. És bizony idézetekből akad szép számmal játékában – amiből egyben az is kiviláglik, hogy bár Ravi hatásos és virtuóz muzsikus, a rögtön felismerhető saját hang azonban egyértelműen hiányzik (még?) nála.
Ha egyetlen jelzővel kellene illetnem őt, azt mondanám: elsöprő. Amikor rögtönöz, nem célozgat, nem bíz semmit a fantáziára. Ő letaglóz, falhoz szorít, lehengerel. Valósággal lubickol fölényes hangszeres tudásában. Zsúfolt post-bop stílusát mégis kiemeli valami a dagályosan motorikus futamhuszárok népes táborából; elsősorban ritmikai szabadságvágya. Cseppfolyós meneteinek erotikus (szinte perverz) rubatói minduntalan váratlan hangsúlyokat teremtenek, nem csak súrolva, de merészen át is lépve a free-jazz irányába vezető határvonalat. Amiként a műfaj mozaikkockaszerű alapelemei dekonstruált állapotban az asztalra kerülnek zenekara által, hogy aztán kezdetben tétován, majd egyre erélyesebben egymásra találjanak, az mintaértékű. (Rögtön az estet nyitó Prelude című szerzemény ékesen példázta is ezt a fajta kollázs-technikát.)
Értő társak nélkül mindez persze nem menne. Drew Gress intelligens nagybőgőzése és E. J. Strickland nekem kissé agresszív dobolása meg is teremtette a free-jazz univerzumának elengedhetetlen határait. (Bár a dobszólók számát én szívem szerint megfeleztem volna. Rögtön az első blokkban például kettő is volt, és nem is rövidebb fajtából valók.) A legbámulatosabb összhang azonban Luis Perdomo zongorista és Coltrane kettősét jellemezte. A John Patitucci mellett is fel-felbukkanó Perdomót nem is kísérőnek nevezném, hanem egyenrangú partnernek. Érzékeny és levegős játéka remekül ellenpontozta a szertelen szaxofont, szólói pedig legalább annyira élményszámba mentek, mint Coltrane virgái. Sőt, vérvonal ide vagy oda, Perdomo higgadt expresszivitása rám egyenesen nagyobb hatást is gyakorolt, mint maga a főszereplő.