Hogy ez miért is van így, arra nem nehéz válaszolni: a kórus tagjai bár nem voltak jó énekesek (alig akadt, aki szólamát kifogástalanul adta volna elő), ám érzékelhetően elkötelezettjei voltak a műnek, s a hívők lelkesedésével adták elő Liszt különös alkotását. Leszögezhetjük: különleges előadás volt a Stuttgarti Hochschule és a Stuttgarti Filharmónia Kórus előadása. Némely pillanatában ennek a kései, jelentős Liszt-műnek a lényegét adta át: azt, hogy mély fájdalmat hivatott közvetíteni.

Jelenetek az előadásból (A képek forrása: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál)

Nem volt minden kockázat nélküli kísérlet szcenírozni a művet: a festő prózai szerepének a műbe ékelése az egész, egyébként lelkesen, szent hevülettel előadott alkotást a profán felé tolta. Vagyis olykor éppen azt oltotta ki, ami miatt a stuttgartiak előadása több volt, mint egy fél-amatőrnek mondható kórus félig-szcenikus mutatványa. A Liszt életében soha be nem mutatott, különös faktúrájú művet a stuttgartiak a miskolci evangélikus templomban, a templom egész terét bejárva és bejátszva vezették elő. A Via Crucis négykezes zongoraváltozata is igen érdekes darab (hallhattuk a Ránki házaspárral), de ez a zongora és kórus változat még kísérletezőbb, még merészebb: kiindulópontja a liszti melodráma, vagyis a zongorakíséretes vers. A Via Crucis szövegét az a Carolyne Sayn-Wittgenstein állította össze latin himnuszokból és német evangélikus korálokból, akivel komponistánk legviharosabb, legromantikusabb viszonyát élte meg (a kéziratot a Széchényi Könyvtár őrzi). A Via Crucis szenvedélyes és sodró lendületű, a zongoraszólam olykor olyan, mintha egy vad tájakon zajló bosszútörténet illusztrálása lenne – szűkített és bővített kvartakkordok, a hagyományos összhangzattan szerint értelmezhetetlen hangfürtökből -: csörtető, olykor viszont komoran zúg és baljóslatú, mint a Jókai kísértethistóriáját lefestő futamok. Alan Walker ezt írta róla: Liszt „hallgatóiban nem csupán a kereszt gyötrelmének érzését akarta felébreszteni, hanem Krisztus környezetének kínjait is, akik tanúi voltak szenvedéseinek. Ennek érdekében ki kellett lendítenie hallgatóit tespedtségükből, és olyan harmóniai nyelvet kellett alkalmaznia, amely a szó szoros értelmében sokkolja azokat, akik hallgatják."

Christoph Kail

Kétségtelen, hogy ha valakit, akkor a zongoraszólamot előadó Jun Bouterey-Ishido személyét nem illethetjük azokkal a jelzőkkel, melyekkel a kórust: ha nem is olyan féktelenül, az absztrakt hangzásokat kidomborítva játszotta a szólamot, mint Pierre-Laurent Aimard (a darab legavatottabb tolmácsolója), játéka így is a francia pianista játékát idézte.

A tizennégy stáció közel felének szövege bornírt, a legjobbak azok a szövegek, melyek latin himnuszokból származtathatók. Nem szépen, hanem olykor megcsúszva, olykor egy-egy hangot elhagyva énekelt a stuttgarti kórus, de minden szöveget úgy, hogy érezni lehetett, a kórustagok számára ez a szöveg több mint egy dráma szövege. A kórustagok ministránsok voltak Liszt miséjén. Ez azt jelenti, hogy elmélyülten, lehajtott fejjel, Krisztus keresztútjának fájdalmát átélve adták elő a művet: vagyis ha valaki istentiszteletre érkezett a templomba, az ugyanúgy megkapta a maga részét, mint aki koncertre. Megkockáztatom: többet is vihetett haza.

Liszt úgy tervezte, hogy a négykezes változat kottakiadását Dürer keresztút-ábrázolásaival ékesíti majd. E metszetek elevenedtek meg a stuttgartiak előadásában: a darabbá átalakított verzió elején egy festő (Christoph Kail) kel fel ágyáról (az oltár elől), és vászna elé állva magyarázza, mit is fest. Hegyeket, a távolban katonákat, a közeledő Krisztust, akinek nem csak a kereszt a terhe, hanem a bűneink is. A kórus tagjai összebújva a Dürer képén tolakodó kíváncsi együgyűeket idézik meg. Aztán szétválnak a felmagasodó Krisztus előtt. Krisztus egy tálban mossa meg kezeit, a Dávid királyról megemlékező bevezetés elején, és a keze a vizet vörösre festi. Amikor a kórus arról énekel, hogy Krisztus elesik, akkor a Megváltót játszó kórustag – aki egyébként a legtisztábban éneklő bariton volt – valóban a földre rogy, a Máriát alakító három hölgy a Stabat Matert énekli fölötte. Ezek a Krisztus földre rogyását követő Stabat Mater-szekvenciák voltak egyébként az előadás legfényesebb pillanatai. A három hölgy (Isabella Froncala, Tamara Bueno del Torre, Gabriele Lesch) pedig a kórus oszlopai.

Amikor Simon lép elő, hogy segítségét felajánlja, egy pecabotos férfi lógatja be horgát az éneklők közé. Nem egy jelenet, így ez is, komikus lenne a festő, a mindent elmagyarázó, a festményeit leíró szereplő nélkül, cirkalmas mondatai azonban mégis feleslegesnek tetszenek: megakasztják a drámát, megbontják a zenei folyamatokat.

A kereszthalálra (Jésus est descendu de la croix) szétválik a kórus: a tagok egy része a karzatra megy fel, egy része az oltár elé áll. Az Éli, éli lama sabaktáni jajkiáltását messziről, a templom kapujából hallani. A kórus elfogódottan, áhítattal – és tulajdonképpen mindegy is, hiszen nem volt zavaró, ám nem együtt énekelve, hanem kissé sziszegve – énekelte el a legfájdalmasabb stációt.

Jézus sírba tétele (Jésus est mis au tombeau) után minden kórustag gyertyát gyújtott, és égő gyertyával kezében vonult ki a templom elé. A Kereszt, köszöntünk szakaszát énekelve, meghitten és – nincs rá jobb szó – csodálatosan.