Gyakorlatilag keletkezése (1911-18) óta folyik a vita, hogy vajon mennyiben tekinthető operának A kékszakállú herceg vára. A librettista, Balázs Béla „misztérium”-nak nevezte, jelezve a darab szimbolikus jellegét, és azt, hogy különösebb külső cselekmény híján, mintegy a lélek színpadán történik a valódi dráma. Mások a „parlando-opera”, a „recitativo-opera” elnevezéssel kísérleteztek, akadtak, akik a „ballada” mellett voksoltak, Kodály pedig egyenesen egy „óriási szimfónia” első tételének nevezte, amelyben feltevése szerint A fából faragott királyfi lenne a második rész. Nagyszabású, 1962-es elemzésében Kroó György következetesen megtartja az „opera” műfaji megjelölést, de azzal a fenntartással, hogy „természetesen mind a tisztán zenei- (szvitszerű szimfónia), mind a zenedrámai megoldás (szimbolizmus, absztrakt színpad, kizárólagos belső lélekrajz) jellegzetes, egyszeri műfajjá teszik Bartók operáját. Egyes elemeiben, a recitativo szerves drámai felhasználásában, nyelvi, stílusbeli magyarságában, igazi tragikus mondanivalójában, színpad és zene újszerű kapcsolatában kétségkívül útjelző, de mint műfajkísérlet egyszeri jelenség.”
Akkor hát az előadókra marad a döntés, hogy műfaji szempontból a maguk ízlése-elképzelése szerint értelmezzék Bartók művét. A most megjelent felvételen Ferencsik János egyértelműen a szinte hagyományosnak nevezhető opera mellett döntött, azaz a szimbolika, a belső lélekrajz, a belső színpad megjelenítése helyett a külső cselekményre, az erős érzelmekre, a dallamok széles kibontására, a szinte Puccinit, Mascagnit idéző szenvedélyekre koncentrált. Talán már az is ennek jegyében fogant, hogy a koncertszerű előadáson elveti a verses bevezetőt elmondó Regős szerepét, és a mű rögtön a mélyvonósok megjelenő, népdal-imitációval kezdődik. És ez azonnal megigézően hat. A méltóságteljesen lépegető dallamot a belépő fafúvósok ideges disszonanciái elemi erővel tépik szét, a színpadon megjelenő nő és férfi rögtön drámai alaknak hat, nem pedig valamiféle misztérium szimbolikus bábjainak. A Kékszakállú bejelentését („Íme, lássad ez a Kékszakállú vára”) Ferencsik a megszokottnál némileg élénkebb tempóban veszi, mintha a férfi gyorsan túl akarna menni a témán. És Judit első megszólalása („Megyek, megyek Kékszakállú”) olyan esendő lírával szól Kovács Eszter előadásában, hogy pillanatnyi kétségünk nem támad, hogy Judit döntése egy szerelemes nő kételyt nem ismerő elhatározása. És így annál elemibb erővel szólhat a büszke vallomás: „Elhagytam az apám, anyám…” stb.).
Amikor becsukódik végre az ajtó, a körben forgó, ördögi ostinatóban támad először Juditban a kétely. Ferencsik és zenekara (az Állami Hangversenyzenekar) félelmetes feszültséget keltve idézik fel a körkörös dallam kiúttalanságot sugalló, ördögi kör jellegét. Fullasztó lesz a levegő, börtönben érezzük magunkat.
Természetesen lehetetlen végigelemezni egy egész CD-t, de mindenképpen kiemelendő a „Nem kell rózsa, nem kell napfény” sor Kovács Eszter csodálatos szenvedélyével és a bámulatosan odasimuló klarinétszólóval. És az innen kiinduló, „Milyen sötét a te várad” téma olyan fokozással jut el a csúcspontig, hogy hallgatás közben elakad a lélegzetünk; sok Kékszakállú-felvételt ismerek, de ilyen elemi, már-már verista szenvedélyt még soha nem hallottam.
„Miért jöttél hozzám, Judit?” – kérdi ezután a herceg, Kováts Kolos szinte lihegve, a félelemtől elszorult torokkal dobja be ezt a döntő kérdést. Mert ez a dráma legfőbb kérdése, és erre nem tudunk felelni lassan száz éve. Mert a mindennapi pszichológia alapján semmi nem indokolja ezt a döntést. De ez a dráma nem is akar megfelelni a mindennapi, az átlagos lélektan és antropológia elvárásainak, és Ferencsik válaszul az opera műfajának lélektanát és melódiagazdagságát veti be, és az egekig korbácsolja az érzelmeket.
Kár, hogy az előadásból lemaradt a női kóruson felhangzó sóhaj, ami többek közt azért hiányosság, mivel így Judit fogvacogós kérdése („Ki sóhajtott?”) dramaturgiailag kissé üresbe fut. (Ugyanakkor ez a húzás is az operás jelleget fokozza.) Másrészt ismét a Judit szólamához rendelt klarinét szól hátborzongatóan.
Az ajtók kinyitásának sorozata nagy zenekari teljesítmény, Ferencsik roppantul pontos vezetésével ezernyi színben villog a zenekar, ugyanakkor soha nem lesz impresszionista a formálás, minden szólam pregnáns, plasztikus, arányos, jelentőségteljes. A sokak szerint a mű csúcspontjának tekinthető ötödik ajtó megnyitásakor végleg kiderül, milyen szerepet szánt a karmester Kékszakállúnak. Judit drámai, izzó alakja mellett ő a lírát, a bensőségességet, és persze a szorongást képviseli. Kováts Kolos Kékszakállúja nyilvánvalóan büszke a birodalmát megmutató letaglózó képre, de aztán Judit kételye ismét a szorongást hívja benne elő. És erotikus sürgetésére nem kap már viszonválaszt, ettől kezdve a herceg lefelé, az emberi-érzelmi bukás, a végső bezárulás felé megy, hiába vár csókra, azt már nem kaphatja meg, és alighanem tudja is ezt. Aztán ismét megnyílik és bezárul az ördögi kör, a hetedik ajtó feltárulása előtt újabb ostinato vezet a véghez; ebben az olaszos hevületű interpretációban a szereplők mindenekelőtt szenvedélyeik rabjai, nem jelképes figurák, hanem mélyen megsebzett emberi lények. A legvégén szinte tapinthatóan alszik ki a fény a zenekarban. Megrendítő, sötét, teljes reménytelenséget és mintegy eleve elrendelt magányt sugalló előadás.