A Kerékfy Márton válogatásában, szakszerű fordításában és gondos szerkesztésében megjelent korpulens szöveggyűjtemény (450 oldalnyi főszöveg) nemcsak a Ligeti-zene vagy általában a zene iránt érdeklődők megkülönböztetett figyelmére tart igényt. Ott a helye az önmagát és a világot (azt hiszem ez a helyes sorrend) mindig érdeklődve és előítélet nélkül fürkészők könyvespolcán. Félő azonban, hogy a kartéziánusokkal és kantiánusokkal kibővített célcsoport nagysága sem éri el a kritikus tömeget.
Ligeti György közlékeny ember, szenvedélyes kommunikátor volt. Szívesen beszélt általános zenei kérdésekről, építészetről, kvantummechanikáról, kortársairól és természetesen saját műveiről és művészi törekvéseiről is. Alkati tanárember lehetett.
A tekintélyes irodalmi-elméleti életművet alkotó komponisták – mint például Schumann, Wagner vagy Schönberg – írásait rendkívül érdekessé teszi az a tény, hogy nagy zeneszerzők írták; másfelől viszont (főleg ha saját művekről szólnak) beszűkíthetik az értelmezés körét, bebetonozhatják az interpretálót a szerző álláspontjába. Ligeti irodalmi munkássága ebből a szempontból egyedülálló: miután ő maga is állandóan kihámozta magát korábbi álláspontjai szorító öleléséből, felhatalmazta hallgatóját arra, hogy a szerzői intencióktól független, önálló véleményt fogalmazzon meg. Megdöbbentő és egyben felemelő tapasztalat, hogy az egyes művekről (melyekről esetleg korábban nem olvastam semmit Ligetitől) kialakított és naivnak gondolt elképzelések, asszociációk vissza-visszaköszöntek a szerzői önreflexiókban is. S hogy továbbsoroljam Ligeti egyedülállóságának ismérveit, e felemelő tapasztalat soha nem jár együtt az elégedettség érzésével: lám-lám, kitaláltam a szerzői szándékot! Ugyanis nincs kizárva (mivel Ligeti sem zárja ki), hogy velem együtt a szerző is tévedett. E kötetet olvasva a Ligeti halála utáni első kritikus évtizeddel kapcsolatos kétségeimből – hogy ti. az életműből mi éli túl alkotóját – alig maradt valami. Meglehetősen egyértelműnek látszik, hogy a Ligeti-zene interpretációs aurájának tágassága és elasztikussága biztosítja e muzsika tartós jelenlétét.
Bár Ligeti szívesen szemlézte életművének fordulatait és „lubickolt” a kíméletlen önkritikus szerepében, az oeuvre-ről mégis az egységesség benyomása alakulhat ki a darabokkal bensőséges viszonyt ápoló hallgatóban. Regisztráljuk persze a Requiem vagy a Hamburgi koncert különbségeit, könnyű felfedezni a Ramifications és a Kürt trió különneműségét, azonban az érzet, hogy ezeket a darabokat ugyanaz a szellem, ugyanaz a személyiség hozta létre, rendkívül markáns tapasztalat. A messzire vezető zenei analízisek nem is biztos, hogy meggyőzően igazolják e tapasztalatot, ám a népzenéről, Bartókról, Webernről vagy Reichről szóló írások, a zeneelméleti és formatani fejtegetések azonban napnál világosabban körülhatárolják azokat a kérdéseket, melyek Ligetit tartósan foglalkoztatták. Nem arról van szó, hogy Ligeti akkor is önmagáról beszél, amikor a téma egyébként Debussy vagy Boulez (Ligeti tárgyilagossága, figyelmének fókuszáltsága példaértékű), hanem arról, hogy Ligeti olyan problémákat, kérdéseket körvonalaz, melyek esztétikai, zenei szempontból lényegiek és általánosak. Az már inkább etikai, s nem esztétikai kérdés, hogy Ligeti egész életét és életművét eme lényegi és általános kérdésekre adható válaszok kimunkálásának szentelte. Ha fizikusnak születik, bizonyára az alapkutatásban tevékenykedett volna. Az egységes oeuvre érzetének forrását tehát a művek mögötti kérdések és a kérdező (rendkívül rokonszenves) habitusában érdemes keresni.
A precízen adatolt és okosan-visszafogottan jegyzetelt szemelvények nyolc nagy fejezetben és egy függelékben kaptak helyet. A Ligeti-írások igen jól forgatható bibliográfiája és a névmutató teszi teljessé a tudományosság szempontjából is elsőrangú kötetet, apró szeplő, hogy a névmutatóból épp a recenzensnek oly kedves Kant (a könyv 345. oldalán felbukkanó) neve maradt ki.
Az első fejezet („Saját magáról”) igazi újdonsággal nem szolgál, ebben a Ligeti-életrajzokban (magyar és idegen nyelven egyaránt) is szívesen idézett, ebből adódóan ismerős szövegekkel találkozhatunk. A második fejezet („Új zene Magyarországon”) a korai évekből (1946-1950) származó alkalmi írásokat közöl. Már e korai írásokban is feltűnik a pontosság és a tárgyilagosság tudós erénye. Ligeti zenéjének megértése felé az első igazán komoly lépést a harmadik fejezetben tehetjük meg (Bartók Béla zenéjéről). Az imponáló anyagkezelés és a Bartók-analízis szempontjából máig releváns meglátások sokasága hallatlanul inspiráló. Az elemzések eredetiségét és megbízhatóságát többek között az biztosítja, hogy Ligeti egy igen finomszerkezetű kritikai szűrőn keresztül hagyja érvényesülni Lendvai Ernő – egyébként Ligeti számára is oly fontos – elemző módszerét. Különösen megkapóak a Bartók-írások líraian tömör és széles horizontú megfogalmazásai, némelyik már-már modorosnak is hathat („a Debussy-zene ablaktáblái közül eltűnt a vezetőhang gittje”). Szabolcsi Bence költői képeinek hatását fedezhetjük fel az olyan mondatokban, mint „a két véglet, Debussy és Schönberg között azonban hatalmas fennsík terül el, a tonális és atonális erők közötti elképzelhető valamennyi szintézissel és kibékítési kísérlettel. S ezen élt Bartók”.
Egy nagy könyv körvonalait sejteti a negyedik rész („Anton Webern zenéjéről”). Némelyikben ott lüktet ugyan Darmstadt ideológiai láza, ma olvasva mégis az tűnik fontosabbnak, hogy miként tudta Ligeti a maga szempontjait érvényesíteni, hogyan kereste a választ sajátos kérdéseire Webern muzsikájában. Utóbbi szempontból a legizgalmasabb írásnak a weberni hangszíntechnikáról szóló szöveg tetszik. Számomra az is világos ezekből a Webern-analízisekből, hogy Ligeti érzékelte: Webern nem kínálja fel az újrakezdés lehetőségét, sokkal inkább egy folyamat rengeteg tapasztalattal szolgáló végállomása.
A „nyitottság” a kulcsszava az ötödik fejezetnek („Elődökről és kortársakról”). A leginkább meggondolkodtató írás talán az amerikai új zene irányzatairól szóló cikk, melyben többek között Steve Reich és Terry Riley törekvéseit elemzi.
A legnagyobb közvetlen haszonnal forgatható és a könyv egyharmadát kitevő hetedik-nyolcadik részben Ligeti saját zenéjéről szóló írásai kaptak helyet. Aki gondosan olvasta a megelőző részeket és korábban tett már kísérletet arra, hogy értelmezzen egy-egy Ligeti-kompozíciót, aligha fog ezeken az írásokon meglepődni. Az olvasó bátran érezheti úgy, hogy együtt gondolkodik Ligetivel. Talán ez a Ligeti-életmű utánozhatatlan csodája.