„Az út, amelyen állok, más utakhoz kapcsolódik, betonhoz és fémhez, és nem jut eszembe olyan hely, ahová ne vezetne el. Legalábbis bárhová elvezet, ahová autóval el lehet jutni” – írja bevezetőjében Ed Templeton, akinek több szempontból is fontos az aszfalt és a városi tér. Egyrészt azért, mert az Egyesült Államok kaliforniai polgáraként mindennapi tapasztalatként éli meg, hogy „betonszalagok tekergő gubancán” közlekedik. Másrészt pedig azért, mert ő az átlagosnál is több időt tölt ezeken az utakon: profi gördeszkásként távoli turnékon vesz részt. Saját bevallása szerint élete központi eseményei ilyen utak mentén zajlottak, a gördeszkázástól a szerelemig.
Arto and Mimi |
Analóg gépét pedig mindenhová magával viszi, és fotókat készít az autóból, a szélvédőn keresztül; portrékat a gördeszka-pályák közelében vagy egy-egy hotelszobában. Az elkapott pillanatokból, ügyes megfigyelésekből egyrészt egy utazó emlékei, másrészt egy társadalmi változásokra reflektáló anyag rajzolódik ki. A fotózás mellett festmények, rajzok és szobrok segítségével dokumentálja élete eseményeit, és sokszor ötvözi is ezeket a médiumokat. Az Ernst Múzeum tárlatán olyannyira összefonódnak, hogy akár egyetlen, végigvitt sorozatként is felfoghatók a kiállított művek. Bár egyes szériái tematikusak, ezért önálló néven szerepelnek a főcím alatt, a visszatérő motívumok miatt egységesnek és – a kurátori munkának köszönhetően – átgondoltnak tűnik az évtizedes Templeton-gyűjtemény.
A tárlat a Cemetery of Reason címet kapta, mely az egyik alkotás fantázianeve is egyben. Hogy miért kell „temetni a józan észt”? Templeton műveinek kifejezetten jót tesz, hogy látszólag különösebb tervezés nélkül, ömlesztve állítják ki azokat. A másodpercek haladnak, Az alvók vagy a Tinédzser dohányosok című fotósorozat jól körülhatárolható témát jár körbe, a többi kép viszont legtöbbször egy nagyobb halmazban kezd „élni” igazán. A bénaság zsákutcája című egységek például végigvonulnak a kiállításon: az 1999-2010 között készült fotók bekeretezve, szorosan egymás mellett állnak. A szexuális töltetű képek mellett gyerekportré, kórházi ágyon fekvő családtag, meghitt otthoni jelenet látható. Ahogyan az intim és az obszcén fogalmai találkoznak, a néző is egyre inkább zavarba jön, és máris átérezhető az a káosz és kilátástalanság, melyet Templeton közvetíteni szeretne. A nézőből voyeur, vagyis kukkoló lesz, aki olyan eseményeket is láthat, melyek az általában vett privát szférában történnek.
Johnny Hurt |
Az is tény ugyanakkor, hogy a művész folyamatosan elidegenítő hatásokkal játszik, manipulálja képeit. A fotók alá mottókat, idézeteket ír, az előhívott fényképekre festékkel húz vonalakat, vagy széttépi azokat, az aktfotókat geometriai mintákkal töri meg. Ez a fajta játékosság és az alkotó kommentárjaira jellemző fanyar humor teszi egyedivé a képsorozatok egyébként lehangoló üzenetét.
Templeton munkái kitöltik a teret: a falakat beborítják a fotók, akvarellek és rajzok, a szabad helyekre pedig nagy méretű installációk kerültek. A rá jellemző figurákat, melyek szinte mindegyik festményén visszatérnek, háromdimenziós szobor formájában is megtekinthetjük. Ezekben az emberi arcokban valójában semmi emberi nincs: nonfiguratív díszítés borítja őket, testrészeik torzak. Szintén jellemző motívum, mely talán még a végtelen utakon való utazás élményéhez vezethető vissza, hogy a figurák szájából hosszú, kacskaringós fekete szalagok indulnak el, hosszú, apró betűkkel írt üzenetekkel.
A festmények és rajzok fantáziavilágában is keveredik frivol és szent. Templeton sokszor használ ősi, vallási szimbólumokat, mint a kígyó vagy a madár, az életében fontos szerepet játszó nőket pedig egy kihajtható oltárhoz hasonló formára festi – ám végül minden képén megtöri a harmóniát, általában a meztelenség vagy a szexualitás nyílt ábrázolásával, esetleg egy oda nem illő idézettel.
Ahhoz képest, hogy Templeton személyiségéhez szorosan hozzátartozik a gördeszkás szubkultúra ismerete, a fellépésekre, edzésekre viszonylag kevés konkrét anyag utal a tárlaton – akkor is inkább az életmód okozta sérülések jelennek meg. Ezt valamennyire pótolandó, egy rövid videón ismerkedhetünk néhány utcai trükkel.
Ed Templeton nem ismer tabukat, és nem is szelektál: a nézőre bízza, melyik fényképpel tud azonosulni, és melyik fotó előtt fordítja el szégyenlősen a fejét, mintha nem akarna szembesülni egy túlságosan is személyesnek ható, de mégis egész közösségeket jellemző dokumentummal.
A kiállítás 2011. március 20-ig tekinthető meg.
A kiállítás egyes képein meztelenség, szex vagy ezekre utaló magatartás látható, ezért a kiállítás 18 éven aluliak számára nem ajánlott!
Vö.: Götz Eszter: Tánc az utcán
Gellér Judit: Egy amerikai gördeszkás naplója
Csider István Zoltán: Ösztönből, szabadon, szorongva