Nem a szegénységet – ahhoz volt szerencsém, de szerencsére kinőttem. Bár nyomasztó álmaimban látom magam télvíz idején tornacipőben slattyogni a Nagykörúton, mint afféle antiszociális, a társadalom hasznára válni nem tudó értelmiségi egyedet. Nem is a „no more cigi” ismeretlen – cigi ugyan sosem volt, de leszokni bőven lenne miről. Tudok válaszolni a kiállítás fő témáját adó kérdésre: hol élek. Sőt arra is, minek képzelem magam: gondolkodó embernek, aki legjobb igyekezete szerint próbál lépést tartani a civilizáció fejlődésével. 

De face to face állva a Facebookkal döbbentem rá, hogy hiába a folytonos igyekezet, megint kívül rekedtem valamin. Mivelhogy ott bámészkodnak és hahotáznak a legtöbben, ahol én egy szót sem értek. A torrentről hallottam – kamasz gyerekeim vannak -, a Twitter azonban már kifogott rajtam, a padlizsántermesztő játékra vonatkozó utalás, ami a legtöbb nézőt vonzotta, végképp megoldhatatlan feladványnak bizonyult. Még jó, hogy tudok angolul, így aztán a lehetőségekhez képest okos képet vágtam mindenhez, és lájkoltam a cuccot. 

 

Az óriásplakátok és gusztusos hirdetőoszlopok közt ténfergő látogatók átlagéletkora páronként tette ki az enyémet, de becsületemre legyen mondva, a töretlenül szemerkélő eső ellenére kitartottam. Rajtam kívül csak az osztályukat a térre terelő pedagógusok képviselték a közép korosztályt – igaz, hétköznap délután volt, munkaidő, amikor derék polgárok a kiállítás szlogenjének megfelelve a szegénység ellen küzdenek, vagy egyéb értelmes tevékenység révén definiálják önmagukat. 

Azért persze volt olyasmi is, amin minden nehézség nélkül tudtam önfeledten derülni, vagy hideget érezni a gyomrom tájékán. Olyasféle öreges témák, mint az Apával játszom hamvakkal babráló kisfiújának dermesztően nyílt drámaisága, Robi a putriból, akit végre valahol szeretnek, Dorog mint referencia-pont az univerzum lilás ködében, meg Árpád apánk a Marson. Mélyen egyetértek, itt az ideje, hogy Isten végre lájkolja a magyart, párban a szürkévé kopott trikolórral, és ne lopózzon be észrevétlenül jobbról-szélről a sötét árnyék. Inkább vigadjunk együtt lajbiban, sábeszdeklivel és pörge bajusszal – három nép, egy nemzet.

Nekem, a cyber-korszaktól jócskán lemaradt vizuális kultúrámmal tetszett a Hol élsz Te kérdésre adott pofonegyszerű képi válasz is: a szocializmusba és posztszocializmusba belefáradt, leharcolt körúti kapucsengők, ütött-kopott névtáblák alkotta zsúfolt montázs. De nem idegen tőlem a kortárs grafika egyszerűsítő törekvése sem, pláne, ha verbális intelmet is felfedezni vélek benne. Lefényképeztem például a fiaimnak a Virtuális-reális című alkotást, melyen a szimpatikus piktogram emberke rendületlenül ül a laptopja előtt, akár randizik, akár világot lát. Pedig magam sem vagyok jobb náluk – hárman három helyiségben, három különböző számítógép előtt töltjük a napjainkat, csak ők tudják, mi fán terem a Facebook meg a Twitter. És közben – a facebook gyűjtőplakát meghatározásához igazodva – lájkolják anyukájuk főztjét. Na ebből főzzön Schmitt Pál lecsót!

Én leragadtam az iwiwnél (bár kiábrándultam, amikor William Shakespeare nem jelölt vissza), így viszont értékelni tudtam a Hetes busz ismerőseinek megjelenítését: jómagam is közéjük tartozom idestova negyvenhét éve. A Kortárs építészet a létminimum alatt című opuszt máris beajánlottam az Építészfórumnak mint aktuális topicot, de mind közül mégis a leginkább azzal az egyszerű tétellel tudtam azonosulni: Ahol már kakiltam, félig otthon vagyok!

 

Egyszóval jól szórakoztam – tudatlanságom ellenére. Bolyongtam és gondolkodtam – megfelelvén a kiállítás szándékának. Sőt az önvizsgálatot otthon is folytathattam, hiszen  a teljes anyag, a nyertes művek, az ARC+ pályázat anyagával (Leszokásvonal – No more cigi, Te is tehetsz a szegénység ellen, Velünk is megtörtént: bEUgrottunk) és a kísérő pályázatok (Az év kulturális plakátja, Iwiwen élsz?, Ringier Kiadó különpályázata) díjazottjaival egyetemben tanulmányozhatóak az interneten, itt. Az online magazinban interjúk is olvashatók, többek között a díjnyertes munka (A tatárszentgyörgyi gyilkosság gyermekáldozatának emlékére) alkotójának szimpatikus gondolatai. 

 

Mégsem ajánlom senkinek, hogy beérje a virtuális látogatással, ugyanis ennek a kiállításnak kezdettől fogva a fesztiváljelleg adja a sajátos ízét. A helyszín maga is beszédes: a háttérben a Dózsa György út impozáns kortárs épületei, az ING Bank szeszélyesen cikázó fémszalagjai, és mellette a felújított MÉMOSZ székház a plakát-pályázat szervezői által feltett kérdésre az építészet nyelvén ad választ – hol élsz te? 

A placc túloldalán ugyanerre a kérdésre reflektál a köztéri szobrászat: a lehorgonyzott Időkerék és az ötvenhatos emlékmű rozsdás-fényes oszlopai emlékeztetnek arra, amire a többségben lévő serdületlen látogatók koruknál fogva már nem asszociálhatnak: a Dózsa György út demonstrációkban edződött múltjára. A két pólus között demonstrál maga a kiállítás: az óriásplakátok elrendezése, csoportosítása bizonyos kontextust sugall, így a sétafikálás az idő dimenzióját is a vizuális-intellektuális élmény hatásmechanizmusának részévé avatja. Nem is szólva a nézelődés közben kihallgatható tanulságos beszélgetésekről, hogy ne mondjuk, kommentekről! Tartalmuk messze túl terjed a lájk-diszlájk polémián. S mivel a tömeg főképp az idősebb korosztály számára nehezebben értelmezhető Facebook gyűjtőplakát körül sűrűsödik, ha jól fülelünk, sokat okulhatunk.

Én például okultam, már tudom, mi a sztímpank – igaz, ehhez az internet segítségét is igénybe kellett vennem. Nem árulom el, küzdjön más is, itt legyen elég annyi, hogy idei újdonságként civil közösségek is részt vehettek pályázóként. Egyéb társadalmilag hasznos kezdeményezések is társulnak a programhoz, célszerű például szatyorban elcipelni a Facebook révén feleslegessé vált gyermek és ifjúsági könyveinket, a "HOZZ EGY KÖNYVET, S ADJ EGY VILÁGOT!" akció keretében a Gyermek és ifjúsági könyvek  gyűjtőpontja naponta reggel tíztől este tízig átveszi. Bár a sajtóban megjelentek tanúsága szerint a pályázat és a kiállítás nem bővelkedett szponzorokban, helyben még lehetőség nyílik az adakozásra: a Createam reklámügynökség rendhagyó óriásplakátja segítségével a Magyar Vöröskeresztnek adományozhatnak cégek és magánszemélyek. Az adakozók logóját az alkotó megjeleníti az óriásplakáton, a magánszemélyek pedig szív alakú matricát ragaszthatnak fel rá. Aki csak golyóstollal érkezik, annak is módja nyílik az interaktivitásra: több plakátra is lehet, sőt kell firkálni, megalkotva ezzel az áhított Nemzeti Konszenzust.

A képeket a szerző készítette

A szervezők úgy vélik, a válság ellenére az idén több és kreatívabb ötlet érkezett, mint korábban – közel 1400 pályázat közül 75-öt lehet megnézni szeptember 22-éig. Geszti Péter szerint a színvonal is érezhetően jobb, talán éppen azért, mert „a válságban még inkább a közösségek felé kell fordulni, és bennük kapaszkodókat találni, amelyek elviselhetőbbé teszik az életet”.

 

Ez a szakember véleménye – és mit mond a nép? Egy derék ifjú párral egy időben érkeztem a tetthelyre, a férfiember azonnal eligazította kedvesét: Liberális szar az egész, hallod? De ha van benne vicces, akkor jó! Volt benne vicces, még ha vélhetően nem is ugyanott húztuk mosolyra a szánkat. A humor ugyanis kétélű – ha nem éppen kétfarkú – fegyver, egyszerre lazít és stimulál. Ha engedünk a kísértésnek, és hajlandóak vagyunk jól működő sztereotípiáinkat spontán véleményalkotásra cserélni, akkor az Ötvenhatosok terén felvillanó sziporkák lángra lobbantják a gyújtózsinór végét. Én nyugodtan alszom, s az idézett fiatalember is minden bizonnyal elégedetten távozott.