Jelenetek az előadásból

Ám valamiképpen úgy alakult, hogy a Derevo előadásából is mindent megtudhattunk a művészek kiszolgáltatottságáról.

Az idei, huszadik Thealter Fesztiválról jelen pillanatban még nem lehet tudni, hogy jubileumi találkozó-e, vagy az utolsó alkalom. Hiszen mind a fesztivált működtető MASZK Egyesületet, mind a meghívott előadókat teljes létbizonytalanságba sodorja, hogy mindenkinek befagyasztották az éves támogatását, aki az előadó-művészeti törvény alapján a VI-os kategóriába tartozik. Pillanatnyilag – július 25-én – a legvalószínűbb forgatókönyv az, amely a Nemzeti Erőforrás Minisztérium sajtóközleményében áll: „A Nemzeti Erőforrás Minisztérium Kultúráért Felelős Államtitkársága megvizsgálta a kialakult helyzetet és keresi annak a megoldását, hogy az Előadó-művészeti Tanács által felterjesztett döntési javaslatban foglalt támogatásoknak legalább a felét még 2010-ben megkapják a nyertes VI. kategóriába besorolt szervezetek.” Nos, ez a büdzséfelezés egyet jelent a független színházi, bábszínházi és táncos szakma totális perifériára szorításával és ellehetetlenítésével, mivel sok esetben egyet jelent az érintett társulatok (közvetett) feloszlatásával, és a független színházi befogadóhelyek és fesztiválok kilátástalan helyzetbe sodrásával. Sorsszerű módon, a Derevo vándorkomédiásoknak szentelt darabja, a Harlekin pontosan rímelt a kialakult helyzetre. (A legújabb hírek szerint július 27-én jelentették be, hogy a független színházak a nekik megítélt támogatás 66%-át kapják majd meg – ez alapjaiban sajnos nem változtat a helyzeten.)

A több mint két évtizede nagy sikerrel működő, jelenleg Németországban alkotó legendás orosz társulat már több alkalommal tette tiszteletét a Thealteren: idén egy új darabbal, az epizodikus jelenetekből összefűzött  Harlekin című munkával érkeztek. A Harlekinben felbukkannak a commedia dell’arte ikonikus figurái éppúgy, mint egy cirkuszi szakállas nő, egy akrobatikus mutatványokkal szédítő artista, egy zenedobozt nyekeregtető vándormuzsikus vagy éppen egy idomított kismajom, de ha akarjuk, olykor még a Gelsomina-Zampano kettőst vagy akár Karinthy Cirkusz című novellájának főhősét is beleláthatjuk a szereplőkbe. Állandó átöltözésekkel, új meg új figurák megformálásával ez a háromfős szereplőgárda – Anton Adasinsky, Elena Yarovaya, Anna Budanova – hirtelen képes felkelteni egy jóval nagyobb társulat illúzióját. A Derevo-tagok testi intelligenciája lenyűgöző: a mozgásszínház, tánc, új cirkusz, akrobatika, börleszk és pantomim között pulzáló formanyelvnek ők a mesterei. A Derevo-stílus, bár nagyon karakteres,  nem könnyen másolható, hiszen számtalan mozgásnyelvben kell otthon lennie annak, aki megpróbálkozik vele, ráadásul nem csupán technikailag nehéz, de a szárnyaló fantázia és a szuggesztív színészi jelenlét is elengedhetetlen hozzá.

Az illúzió- és nosztalgiakeltés fontos eleme az előadásnak, Igor Fomin fényterve szemfényvesztően hatásvadász, gomolygó ködbe burkolja az alakokat, Anna Frumson jelmezei pedig könnyedén szörfölnek az évszázadok között: egy-egy jellegzetes fejfedővel, nyakfodorral jelezve, hogy éppen hol is járunk. Csak a lisztfehér arcok, a feketével körbesatírozott szemek, a rúzzsal elmázolt szájak, a piros festékkel rajzolt sebek térnek mindig vissza. És persze a két enigmatikus báb, melyek a főszereplő párt duplázzák meg.

A Harlekin jó cím, mert évszázadokon átívelve fogja össze azokat a figurákat, akik a közönség megnevettetéséből, szórakoztatásából élnek, örökös vándorlásban, többnyire éppen csak megkapaszkodva valahogy a társadalom perifériáján, a senki földjén. Az előadást rendező Anton Adasinsky tálalásában ez a romatikus nyomorban leledző, szabadságát és művészetét az utolsó pillanatig őrző, vegyes összetételű kompánia szeretetteljes, szatírikus karikatúráját adja a mindenkori előadóművészeknek. Nyilván az sem véletlen, hogy a főszerepet egy önironikus gesztussal saját magára osztotta a direktor. „A vámvizsgálatnál a Foglalkozása rovatba azt írtam be: Harlekin. A tiszt megkérdezte, hogy ez mit jelent. Azt feleltem: Én ezt csinálom már évek óta a színházban. Mire ő: Akkor azt kellene írnia, hogy: színész. Elnézést kértem. Ő mosolygott. Ahogy mentem el a pulttól, a hátamon éreztem a rosszalló tekintetét. És hirtelen rájöttem, hogy másképp járok. Könnyebbek a lépteim és élénkebbek. Mintha 300 évvel fiatalabb lennék.”

A súlytalanság és a fullasztó terhek egyszerre kapnak hangsúlyt a Harlekinben: meglehetősen enigmatikus az a kép, amikor a két főszereplő, a zenedobozát tekerő Anton Adasinsky és a kismajomnak öltözött Elena Yarovaya előporoszkálnak a színpad szélére, és rázni kezdenek egy szinte üres zománcbögrét, a közönséget adakozásra felszólítva. Elena Yarovaya maszkszerűen gyerekes és alázatos mosollyal bohóckodik a közönségnek, Anton Adasinsky meg az öklét rázza haragosan. Sajnos 2010-ben, Magyarországon ez pontos látleletként hat a független színházi szakma tehetetlenségéről és kiszolgáltatottságáról.

Fotó: Anna Bogodist (Forrás: derevo.org)

A rendező az emberi szív működéséről sztoikus kíméletlenséggel mond ítéletet: a reménytelen szerelemtől epedező bohócra rá sem hederít szíve hölgye, a könnyed táncosnő. Drótból hajlított csokrát légycsapóként használja, vörösen lángoló szívébe (egy pritaminba) jóízűen beleharap. De fordítva ugyanaz a helyzet. A kis bohóclány hiába majomkodik, hogy felhívja magára a figyelmet  – kósza sárkányba lép, majd fátyollal mórikálja magát, sőt még egy hatalmas lázmérőt is lenget, jelezve, hogy meg kell menteni -, az alfahímmé avanzsált – méretes kardokkal hadonászó, meztelen mellkasán kitüntetéseket viselő – bohóc semmi másra nem vágyik, csak hogy megszabaduljon tőle.

Ami miatt a darab több, mint egy keserű groteszk, az az, hogy költői szépségű feloldás zárja. Ez a Karinthytól is ismerős, felszabadító, lebegő súlytalanság képes a nyomor és kiszolgáltatottság képeit egy más nézőpontból újraírni. Az előadás kezdetén főhősünk, a Harlekin mintha keresztként cipelne egy hatalmas fémkulcsot, amit alig bír el, az előadás végén viszont ugyanez a súlyos fémdarab iránytűként lebeg a levegőben. 

Vö. Proics Lilla: Csak a szív kéne 
Horeczky Krisztina: Szív nélkül élni