 Fehér szoba. Forrás: Ginette Laurin |
Ginette Laurin, a kanadai O Vertigo koreográfusa és művészeti vezetője sokszorosan felújított, átgyúrt, de alapjaiban mégis több mint másfél évtizede keletkezett koreográfiával érkezett Magyarországra. Az O Vertigo vendégszereplése mindenképpen az évad egyik meghatározó eseményének tűnik, lám, mit tesz, ha karakteres, egyben technikailag kifogástalan táncosok egy átgondolt és szárnyaló fantáziáról tanúskodó darabban lépnek fel.
A Fehér szoba abszolút főszereplője a – leginkább kietlen kollégiumi mosdókra, elmegyógyintézetekre vagy Fritz Lang-filmekre emlékeztető – szűk, torzított tér. A Trafó színpadán egy viszonylag nagy belmagasságú, zárt csarnok épült fel, tompa színű márványutánzattal, a plafonra tapadó, apró ablakokkal. Leginkább Buñuel Öldöklő angyalára, vagy a nemrégiben Stephen King regényéből készült 1408 című thrillerre emlékeztet a csapdahelyzet: a szereplők mintha képtelenek lennének szabadulni ebből a szobából. Bárki kisétálhatna, mégsem teszi, a börtön belül van, meg a zártosztály is.
Fekete, kopogós karaktercipőben, bugyiban és melltartóban érkeznek a táncosnők, a táncosok szintén félmeztelenek, lépteik hangosan kopácsolnak, sajátos, bonyolult ritmusszekciót híva életre. De ez csupán egy összetevő a táncosok által kiadott zajok közül, rengeteg furcsa hang kíséri az előadást, susmusolás, suttogás, elszabadult kánonként ható mondattöredékek, velőtrázó sikoltások, melyek mind össze-vissza verődnek az érzékeny akusztikájú térben.
 Fehér szoba. Forrás: Ginette Laurin |
A koreográfia szerkezete rendkívül tudatos, nagyon könnyed és elegáns, szép lassan csavarja be a nézőt, anélkül, hogy akár egy percre is didaktikussá válna. Sokáig úgy tűnik, sztochasztikus folyamatokat látunk táncba átemelve, pedig a látszólag véletlenszerűen vágtató táncosok örvényében mindig akad egy halálpontos összhangban mozgó duó vagy trió – valahol a káosz mélyén. Folyamatos menekülés, rohanás ez a koreográfia, üresben pörgés, mint mikor egy rögeszme nem hagyja nyugodni az embert, és egyfajta permanens, de értelmetlen aktivitásban tartja. A táncosok mintha versenyt futnának az idővel, a szűk falak között ide-oda csapódva, körbe-körbe nyargalva. A teret nem csak horizontálisan, vertikálisan is próbálják birtokba venni a szereplők. Pontosabban próbálnak kitörni belőle, akár úgy, hogy a magasba emelve egymást a fent derengő ablak felé nyújtózkodnak, akár úgy, hogy a szó szoros értelmében falra másznak, megpördülve a levegőben.
A koreográfia felidézi a századelő rettenetes elmegyógyintézeti miliőjét is. Akad olyan kép, amely mintha orvosi vizsgálatot példázna, egy hullasápadt szereplő engedelmesen tátja ki a száját, és teljesen érthető az is, hogy miért dekódolják sokan holokauszt-értelmezésként a Fehér szobát. De lehet akár egy klasszikus kísértettörténet is, horrorfilmek őse, a szellemlényként suhanó, mégis erőszakosan valóságos figurákkal, a föléjük magasodó hatalmas árnyékokkal, a baljós hangulatú, lakóit egérfogóként csapdába csaló, mindent elnyelő térrel.
 Fehér szoba. Forrás: Ginette Laurin |
Azzal, hogy átöltöznek – a fehérneműket fekete ruhára váltják, a kopogós cipők helyett pedig balettcipőt húznak a táncosok – radikálisan változik a lépésanyag, hiszen ettől kezdve spiccen tipegnek tovább a figurák. Spiccen lenni a baletthez kapcsolható asszociációkon túl, ebben a koreográfiában mást is jelent: az önfegyelem, kontroll és méltóság maradványát őrző, szakadék felett billegők autentikus létformája is egyben. Az utolsó képben egy kényszerzubbonyba bújtatott táncosnő van kvázi keresztrefeszítve, ruhája ujját két irányból húzzák a falakon túl, egyedül a fehér szárnyacskák jutnak ki az egérfogóból. A táncosnő spiccen egyensúlyoz, a háttérben meg valaki szentimentális dallamokat csal ki egy zenedobozból. Bár a zárókép mindenképpen nagyon hatásos, mintha mégis túl lenne terhelve a romantika őrült/zseni mítoszára hajazó szimbólumokkal.