A Szépművészeti Múzeum után a Nemzeti Múzeum is bővítésen töri a fejét. A közönség becsalogatása a kultúra szentélyeibe az intézmények létérdeke, de a kongó márványfalak már nem vonzzák a vizuális csodákra éhes ifjúságot, sem az akciókhoz szokott középkorúakat.
 Nyilvános vita a Nemzeti Múzeumban. A kép forrása: KÉK |
„Miért az emlékek, miért a múltak? / Miért a végét nem lelő idő?” – hasonló kérdéseken nem szívesen töri a fejét a XXI. század gyermeke, a selymes víz, a tarka márvány akkor jöhet, ha érzéki, vagy netán intellektuális élvezet forrása, ami feledteti az eredeti probléma kínzó ellentmondásosságát. A múzeumok tehát zajos éjszakákkal csábítanak, nappal megatárlatokkal küzdenek az elmúlás gondolata ellen, koffeinmentes kávéval bódítják a fáradt idegeket. Ehhez azonban új terek szükségesek, az épületek megálmodói nem számoltak a fogyasztói társadalom igényeivel. A mindenható EU pedig a zsebébe nyúl, és támogatja a turisztikai funkciókat szolgáló fejlesztéseket, miközben a muzeológia érdekei hidegen hagyják.
A múzeumbővítések gazdáit ez jogos felháborodással tölti el, majd csendes beletörődéssel nekilátnak, hogy a turisztikai célú fejlesztés leple alatt némi kultúrát is csempésszenek a projektbe ideiglenes kiállítóterek és múzeumpedagógiai helyiségek formájában. Míg a muzeológusok bánkódnak, az építészek felujjonganak: nekik csemege az ilyen feladat – új életet lehelni a méltóságteljes múmia nyitott szarkofágjába.
 Mányi István 1. díjas terve: a bejárat |
A szép küldetés ugyanakkor nem veszélytelen: keskeny pallón egyensúlyoz, aki a városvédők, művészettörténészek, muzeológusok, környezetvédők és civil szervezetek alkotta sáncon akarja magát átküzdeni a kortárs építészet vértezetében. Lásd Karácsony Tamás példáját: ő majdnem otthagyta a fogát a Szépművészeti lépcsőjén, pedig gondolatainak lényegét a föld alá süllyesztette (beszámolónkat a vitáról itt olvashatják).
Minden bizonnyal ez járhatott a tisztelt zsűri fejében, amikor a Nemzeti Múzeum pályázatára beérkezett 61 pályamű közül a győztest kiválasztotta. A pályázók bátrabbak voltak, a múzeum II. emeleti József nádor termében július 19-ig megtekinthető teljes pályázati anyag legalábbis erről tanúskodik. A merész tervek miatt is okozott építész berkekben csalódást az eredmény. Mert itt volt végre egy nyilvános pályázat, ráadásul különösebb kötöttségek nélkül, országos jelentőségű közintézmény bővítésére. Az ilyesmi valóban hangsúlyos építészeti választ igényel, még ha olyan patinás intézményről van is szó, mint a Nemzeti Múzeum – sőt annál inkább. A díjazott terv viszont mintha a Szépművészeti Múzeum bővítésének kilúgozott változata lenne, természetesen a portikuszt érintetlenül hagyva. Ahhoz még a legbátrabbak sem nyúltak: íme, a média mindenhatósága. A meglepetést fokozta, hogy a borítékok felbontásakor kiderült: a nyertes terv szerzője az a Mányi István, aki hosszú évek óta dolgozik a Szépművészeti belső rekonstrukcióján.
 Mányi István 1. díjas terve: az udvar lefedése |
Okulva a Szépművészeti körüli polémiákból, a Kortárs Építészeti Központ hamarjában nyilvános vitát rendezett a Nemzeti Múzeum dísztermében, két részben. Első este az öt nyertes pályamű bemutatása után a díjazottak képviselői és a zsűri tagjai ültek a pódiumra a múzeum igazgatójának társaságában, hogy megfejtsék, vajon milyen szempontok vezették a tisztelt grémiumot a döntéshozatal során. A zsűri tagjai nem is tagadták, hogy biztonsági játékot folytattak – bár tisztában vannak a győztes terv mögé sorolt munkáknak a díjazottat esetlegesen meghaladó építészeti értékeivel, olyan megoldást választottak, ami nem váltja ki sem a városvédők, sem a múzeumi szakemberek dühét. Tehát ők is okultak a Szépművészeti tapasztalataiból. Fő szempontjuk azonban az volt – és ezt a múzeum képviselői is megerősítették –, hogy olyan tervet gondoljanak tovább, ami a múzeum igényeinek tökéletesen megfelel. A moderátor, Szemerey Samu firtatta a pályázati program határozatlanságát, ami lehetőséget adott az építész fantázia szárnyalására. Ezt a pódiumon ülő tervezők is nehezményezték kissé: szabad kezet kaptak, amire azután jól rácsapott a zsűri. A pályázat eredetileg térszint alatti bővítésre, a területhiány ellensúlyozására, a belső udvarok lefedésére, a kitelepítendő funkciók meghatározása és terük újrahasznosítása, a közönségforgalmi terek újrafogalmazására és a múzeumkert revitalizációjára szólt, így sok pályázó átértelmezte az intézmény infrastrukturális szerkezetét.
 Vasáros Zsolt 3. díjas terve: az új előcsarnok részlete a portikusz lépcsősora alatt |
A múzeum olyan javaslatokat is kapott, amire eredetileg nem is gondoltak – de hát ez lenne egy pályázat lényege, ugyebár –: többen felvetették például a belső udvarokban felépítendő új épület-boxok létesítését. Ezek mérete, külleme változatos volt, plusz tereikkel pedig felszabadították a meglévő térstruktúrát a kényszerből elhelyezett funkciók alól. Ilyen a harmadik díjas Földes és Társai építésziroda terve, akik vállalták a kortárs építészet lecsupaszított formanyelvének kontrasztos megjelenítését, és szűkszavú dobozukat csápként kiágazó feszes köldökzsinórokkal kötötték a műemlék épület testéhez. A 4. díjas MCXVI iroda tervezői kisebb méretű, szolidan tükröző üvegfalak mögé rejtett dobozokat ültettek az udvarokba, és radikálisan rendet tettek a múzeum kaotikus funkciói között.
A múzeum vezetése azonban nem kért ezekből az ötletekből, és csak az udvarok lefedésében gondolkodik. Kérdéses azonban ezek hasznosítása, mivel mélyen az épület belsejében csak nyitvatartási időben alkalmasak közönségfunkció betöltésére, és amint azt az egyik muzeológus hozzászóló a vitában felvetette, kiállítótérnek nem alkalmasak. A bővítés célja pedig a múzeumi nyitvatartási időn túl is használható, s nem utolsó sorban bevétellel kecsegtető térsor létrehozása volt.
 Vasáros Zsolt 3. díjas terve: az udvar lefedése színjátszó kazettákkal |
A Nemzeti Múzeum térrendszerének van egy eleve betervezett, a mostani bejáratra merőleges térsora, de az oldalsó kapuk jelenleg zárva vannak. Ez a tengely épp az udvarokon halad keresztül, többen (köztük a második díjas terv, Claus D. Worschech, munkatársak: Novotny László, Normann Ellers, Sascha Koch, Arndt Bieber, Oszoli Dénes) ennek megnyitásával és az udvarok szintjének izgalmas megmozgatásával, megnyitásával revitalizálnák a kongó múzeumi tereket. A terv rokonszenves vonása, hogy a meglévő tereket használja illetve egészíti ki az új funkciók befogadására, a látogatóközpontot például a kupolacsarnokba helyezve. Ez sem találkozott azonban a múzeum és a zsűri elképzeléseivel, ők az új funkciók teljesen szeparált elhelyezésével értettek egyet.
Így a kiválasztott első díjas terv a múzeum épülete előtti, jelenleg burkolt térfelület alatt képzeli el a beépítést, egyik oldalon gépkocsi-lehajtóval, másik oldalon akadálymentesített lejárattal. A múzeum épületéhez ez a terv nem nyúl: a kert fáit érintetlenül hagyva, kortárs utcabútorokkal, burkolt felületekkel, játszótérként funkcionáló domborzattal gazdagítja az épületet körülvevő zöldterületet. A kert egyébként önmagában is pályázat témája lehetne – ahogy ezt a vitavezető és a tervezők is felvetették – zártsága, angolpark jellege, eszmeisége, a hozzá kötődő kollektív és egyéni emlékek alapján. Ezt a lehetőséget a jelenlegi pályázatban a pályázók (idő hiányában is) kevéssé tudták kihasználni.
 Borsay Attila 4. díjas terve: az udvarba kerülő bővítmény |
A kert romantikus miliőjét erősítené a másik harmadik díjas terv, a Narmer Kft. munkája a fák között kacskaringósan vezetett kiskockakő burkolatú ösvénnyel. A terv a felszín alatti bővítést a Bródy Sándor utca felőli oldalon is folytatná, ez azonban csakis a fák rovására történhetne. A tervnek nagy erénye viszont a múzeum előtti térszín alatti bővítés megformálása: itt ugyanis még nem kutatott régészeti anyag, az egykori Batthyány palota romjai találhatók, melynek megtisztított, vaskos téglafalait a múzeum új tereiben megtartanák a tervezők, s ezzel különleges, archaikus látvány jönne létre a közönségforgalmi terekben. Ugyancsak érdekes megoldásuk az udvarlefedés: a szokványos acél-üveg szerkezet helyett a múzeumbelsőben sok helyen visszaköszönő kazettázást imitálnák, a kazetták közeiben az üveg különböző színsorokban játszana, mint egy Vasarely festményen. Ők is elvéreztek azonban az egyszerűség oltárán, és maradt a Mányi-féle acél-üveg lefedés.
 Földes és Társai 3. díjas terve: az udvari beépítés a kapcsolatot adó csápokkal (A képek forrása: epiteszforum.hu) |
A második estén a civilek is szót kaptak, a Levegő Munkacsoport a fákért aggódik, a Civilek a Palotanegyedért egyesület sokallja a térszín alatti gépkocsi tárolót – valóban, néhány lépésre található a rádió épülete előtti mélygarázs. Az unokáit itt sétáltató digitalizálási szakember a kertbe a múzeum belső életét kivetítő, csalogató digitális kijelzőket javasolt – lám, mezei járókelőnek is lehet okos ötlete -, további sétálók pedig kérték a tervezőket, hogy a padoknak – szokásukkal ellentétben – támlát is tervezzenek. A programot tehát egészen a mikroszintig elemezték, míg egy jelen lévő ingatlan-befektetési szakember alapjaiban ítélte túlzottnak és elhibázottnak a projektet, garázzsal, kávézóval (a sarkon túl három is van) egyetemben.
Visszaigazolódni látszottak tehát a kételyek a program átgondoltságát, előkészítettségét illetően, de ekkor elhangzott a varázsszó: EU. Legközelebb ugyanis 2013-ban lehet pénzre pályázni ilyen projekttel, és addigra kész terveknek kell lenniük. Mi tagadás, innen nézve tényleg érthetővé válik az egész történet.